Generációs aggodalmak: te mitől félted a gyerekeidet?

Klímaszorongás, anyagi gondok, betegségek – a világ tényleg annyira ijesztő hely, mint ahogy egymásnak meséljük?

Kerényi Kata

2024. Március 16.

Ki ne ismerné az érzést, amikor végig kell hallgatnia az idősebb generáció intelmeit, miközben arra gondol, hogy a szépen felépített példabeszédeknek, amelyeket már ezerszer hallott, semmi értelme? Aztán ahogy egyre idősebbek leszünk, hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy átkerültünk a másik oldalra: már mi vagyunk azok, akik hosszú értekezést tartanak a sötét és veszélyes jövőről egy kamasznak, aki unottan forgatja a szemét, holott annak idején megfogadtuk, hogy soha nem fogjuk a saját gyerekeinkkel azt tenni, amit a szüleink tettek velünk. De akkor mégis, miért csináljuk ezt, miért kell folyton aggódnunk a következő nemzedékért?

Mindenki fél valamitől

Erzsébet 87 éves. Ő úgy emlékszik, hogy a szülei leginkább azért aggódtak, hogy nem lesz megfelelő „feleség-alapanyag” a lányukból. „Két bátyám volt – idézi fel a gyerekkorát Erzsébet. – Teljesen természetes volt, hogy olyan akarok lenni, mint ők. Követtem őket mindenhová. Mátyásföldön laktunk, kertváros volt akkor is, csak sokkal nagyobb távolságok voltak a házak között, mint most. Az egész napot kint töltöttem a fiúkkal, volt csúzlim, ugyanúgy fára másztam, még verekedtem is. Muszáj is volt, mert én voltam a legkisebb a bandában, ki kellett harcolnom a többiek elismerését. Szegény anyám nem győzte megvarrni az elszakadt ruháimat. Mindig azt mondta, hogy így senki nem akar majd elvenni, mert egy lány nem viselkedhet így. Attól tartott, hogy elkallódom. Igaz, hogy abbahagytam az iskolát 17 évesen, de azért, mert férjhez mentem. Anyámnak nem lett igaza, nagyon hamar lett belőlem rendes feleség és családanya.”

A kérdésre, hogy ő mitől féltette a legjobban a gyerekeit, kis gondolkodás után válaszol: „Én csak azt akartam, hogy tanuljanak, legyenek műveltek. Ez sikerült is, mind a ketten diplomás emberek.

Féltem attól, hogy ugyanazt a hibát követik el, mint én: nem bántam volna azt sem, ha nem házasodnak meg, csak ne legyenek buták vagy tanulatlanok.

És ha az embernek magasabb végzettsége van, több pénzt keres. Legalábbis régen így volt.”

Menyasszony és családja a Kazinczy utcai zsinagóga előtt, 1950 körül (Fotó: Fortepan)

Erzsébet a saját szüleihez képest már nagyon másképpen gondolkodott a világról anyaként, mást látott veszélyesnek vagy rossznak, és valószínűleg ezzel az ő gyerekei is így vannak. Úgy tűnik, minden generációnak megvan a rá jellemző víziója, milyennek képzeli el a gyerekei jövőjét, és az aggodalmai is, hogy mi minden történhet velük közben. De miért ilyen nagyok a különbségek a szülői elvárások, aggodalmak és a valóság között, miközben nem is olyan nagy az időbeli távolság, és az egyes nemzedékek évtizedeket élnek le ugyanazokban a korszakokban?

A mostani fiatalok, akik hamarosan szülők lesznek, már másfajta félelmekkel küzdenek, mint az ő szüleik és nagyszüleik. A Z-generációt, azaz az 1995 után születetteket tartják a legszorongóbb nemzedéknek az elmúlt száz évben. Akik átélték a második világháborút, sokkal optimistábbak voltak a jövőt tekintve, hiszen már volt tapasztalatuk, hogy a legnagyobb katasztrófa is túlélhető.

A mai fiatal nemzedék jövőképe viszont bizonytalan: a financiális aggodalmak és a klímaszorongás folyamatosan árnyékot vet a terveikre és vágyaikra.

Már nem feltétlenül igaz, amiben Erzsébet hitt, hogy a magasabb végzettség nagyobb anyagi biztonságot jelent. A világ olyan gyorsan változik, hogy hatalmas rugalmasság kell az újdonságok követéséhez, és ez sokak számára ijesztő.

Örökölt és saját aggodalmak

„A 60-as években voltam gyerek – meséli Marcsi. – A szüleimtől mást se hallottam, mint hogy öltözzek fel rendesen, és nem az volt az indokuk, ami logikus lenne, hogy meg fogok fázni, hanem egészen ijesztő dolgokat mondtak: ha nem hordok sapkát, agyhártyagyulladásom lesz, vagy ha nem veszek fel kabátot, tüdőgyulladást kapok. A másik mániájuk az volt, különösen apámnak, hogy mindent meg kell enni, amit kiszedtek nekem. Rengeteg estét töltöttem a konyhában, bánatosan bámulva a tányéromat, mert tudtam, hogy addig onnan fel nem állok, míg van rajta valami.

Akkor megfogadtam, hogy én soha, de soha nem fogok így viselkedni a saját gyerekemmel. Arra már csak felnőttként jöttem rá, hogy a szüleim átélték a második világháborút, és sokat ugyan nem meséltek arról, milyen volt, de abban biztos vagyok, hogy megtapasztalták, milyen éhezni, ezért alakulhatott ki bennük ez a furcsa rögeszme az étellel kapcsolatban.

Az ő gyerekkorukban még antibiotikumok sem voltak, a gyerekek közül sokan haltak meg olyan betegségekben, amelyeket ma már egy gyógyszeres kúrával könnyen kezelünk.

Biztos, hogy a barátaik, osztálytársaik közül is néhányan, nem csoda, ha attól féltek, hogy az ő gyerekükkel is megtörténhet hasonló. De kiskamaszként csak annyit láttam, hogy megmagyarázhatatlanul szigorúak néhány dologban, és olyan dolgoktól rettegnek, amiktől nem érdemes félni.”

Fotó: Eugene Vernon Harris/Fortepan

Marcsi felismerését a tudomány is megerősíti. Steigervald Krisztián generációkutató Generációk harca című könyvének egyik fontos állítása, hogy minden nemzedék azt tekinti valóságnak, ami a saját életútja során történik. Minden más csak elmélet (ha a jövőre vonatkozik); vagy történelem (ha a múltban zajlott).

Ugyanez lehet a helyzet a vélt vagy valós veszélyekkel is: csak azt érezzük a gyermekeinket érintő nehézségnek, amivel kapcsolatban van már saját tapasztalatunk.

A 17 éves Panka azt mondja, őt a szülei leginkább a tanulással szokták ijesztgetni. „Mindig azt mondják, hogy ha nem lesz érettségim, akkor nem lesz munkám felnőttként, és nem viszem semmire – meséli. – Ez elég nyomasztó. Persze, hogy szeretnék érettségit, de ha ijesztgetnek vele, attól nem lesz több kedvem hozzá, csak jobban fogok félni attól, milyen nehéz lesz.”

Az is jellemző, hogy olyasmitől féltjük a gyerekünket, amit mi már régen elrontottunk, ezért abban bízunk, hogy az utódaink bölcsebbek lesznek. „Az a kedvencem, amikor anyáék azért veszekednek velem, mert folyton a telefonomat nyomkodom – kuncog a kamasz Ivett. – Miközben mást sem látok, mint hogy facebookoznak meg tiktokoznak. Így nehéz komolyan venni őket.

Azt is szokták mondani, hogy ne káromkodjak, mert egy kislánynak nem illik, és szörnyülködnek, hogy hol tanultam ezt a viselkedést, de ők is csúnyán beszélnek. Már mondtam is nekik, hogy TŐLÜK tanultam, de nem hiszem, hogy felfogták.

Panka és Ivett abban is egyetért, hogy a szüleik hajlamosak helyettük megoldani problémákat. „Szerintem nem akarják, hogy csalódjak vagy szomorú legyek – mondja Panka. – De emiatt sok mindent csak titokban csinálhattam, mert attól féltem, hogy ha megtudják, milyen helyzetekbe keveredtem néha, azt nem élik túl. Így ők engem féltettek, én meg őket. Egy ponton erre rájöttem, és azóta mindent megbeszélek anyával. Most is csinálok hülyeségeket néha, de sokkal ritkábban, és legalább nem kell titkolóznom. Semmi értelme nem volt túlparázni ezeket a helyzeteket.”

Fotó: getty images

Az a fránya evolúció!

Ha bárki azt gondolná, hogy az ember az egyetlen olyan faj, amely generációs aggodalmakat hordoz, annak van egy jó hírünk: nem vagyunk egyedül ezzel a problémával. Kerry Ressler, az atlantai Emory Egyetem neurobiológusa és pszichiátere eredetileg olyan, rossz szociális körülmények között élő emberekkel dolgozott, akiknél több generáción átívelően voltak jelen a szorongásra épülő függőségek. Arra gondolt, hogy a probléma gyökerét valamiféle mélyebb öröklésmenet jelentheti. Mivel embereknél nehéz és hosszadalmas transzgenerációs hatások biológiai alapjait vizsgálni, egerekkel kezdett kísérletezni.

Munkatársával, Brian Diasszal úgy döntött, hogy az epigenetikai öröklődést olyan laboratóriumi egereken tanulmányozzák, amelyeket arra tanítottak, hogy féljenek az acetofenon szagától (ennek az anyagnak egyébként kifejezetten kellemes az illata, leginkább a meggyes marcipánéra emlékeztet). A tudósok, miközben az illatot permetezték, apró, kellemetlen áramütéseket adtak néhány hím egérnek. Az állatok megtanulták az illatot a fájdalommal társítani, egy idő után acetofenon jelenlétében automatikusan megborzongtak már áramütés nélkül is.

A kísérlet meglepő része csak ezután következett: Dias és Ressler azt figyelték meg, hogy ezeknek az állatoknak a kölykei ugyanúgy reagáltak az illatra, mint a szüleik, holott sosem volt kellemetlen tapasztalatuk.

A hím egerek nem vesznek részt az utódok gondozásában, ezért kizárható, hogy tanulással átadott viselkedésről van szó. Sőt, az egerek harmadik generációja, az „unokák”, szintén örökölték a reakciót, és ami még annál is meglepőbb, azok az egerek is, amelyek az eredetileg az illattól elriasztott példányok spermájából mesterséges megtermékenyítéssel fogantak. További kísérletek azt mutatták, hogy ez a hatás anyai ágon öröklődve is megmutatkozik.

A tudósok felfedezték, hogy a viselkedés a szagokat feldolgozó agyterületen bekövetkezett változásokkal párosul. Az acetofenonra érzékeny egerekben, valamint leszármazottaikban több olyan neuron volt, amely az adott illat kimutatására alkalmas receptorfehérjét termel. Azaz a kellemetlen élményt átélt egerek, nem tudatosan ugyan, de „aggódtak” az utódaikért, és már előre felvértezték őket a rossz élményekkel kapcsolatban tanultakkal. A magunk szintjén keresve a párhuzamokat, mondhatjuk azt, hogy az egerek különlegesen intelligens állatok (ezzel nem tévedünk nagyot), de akár bele is törődhetünk, hogy a szüleink irracionális, néha bosszantó aggodalmaskodásának megvan a helye az evolúció folyamatában. És akkor is érdemes erre gondolni, ha a saját gyerekeinket látnánk el az életre vonatkozó, bölcs intelmekkel.

Ezt olvastad már?