Bár ma már egyre inkább elfogadott és megbecsült tevékenység az önkéntesség, még mindig sok tévhit kering róla a köztudatban. Sokan azt gondolják, hogy csak a nagyon jószívű emberek vállalnak ilyesmit; másoknak az a véleménye, hogy az megy önkéntesnek, akinek túl sok felesleges ideje van, és nem akar pénzt keresni. Pedig az önkéntes munka valódi munka, és ha jól végzik, hasznot hoz magának az önkéntesnek is.
Szándéktól a tettekig
Bárányi Ildikó a Civil Kollégium Alapítvány munkatársa. A szervezet már lassan 27 éve működik, és másfél évtizede foglalkozik közösségszervezéssel. De mit is csinál egy közösségszervező?
„Összehoz egy csapat embert egy bizonyos cél köré, amit mindannyian fontosnak éreznek – fejti ki Bárányi Ildikó. – Együtt dolgoznak azért, hogy ezt a célt elérjék, és mire ez sikerül, addigra összekovácsolódnak, és továbbra is szeretnének együttműködni. Így kiválasztanak egy újabb célt, amiért önként, közösen dolgozhatnak tovább. Közösségszervezőnek lenni egy szakma, ezért a mi alapítványunk képzéseket tart, ahol ez megtanulható. Aki elvégzi, képessé válik arra, hogy összeszervezzen, működtessen és egyben tartson egy lelkes, tettre kész csapatot, ami nagyrészt önkéntesekből áll.”
Önkéntes munkából többféle is létezik attól függően, hogy milyen szándékkal és milyen szinten szeretne valaki tenni egy ügyért. „Van, aki a tárgyi adományozás területét választja – mondja Bárányi Ildikó. – Jótékony célra ajánl fel ruhát, eszközöket, esetleg ha nem rendelkezik ilyesmivel, akkor pénzt.
Akad, aki a saját egyéniségét tudja mások javára fordítani: gyermekotthonokba jár, hogy a kicsikkel foglalkozzon, vagy elmegy egy hospice szolgálathoz, és ott a végstádiumú betegekkel beszélget, felolvas nekik, segít a napi teendők ellátásában.
Néhányan egy-egy ügy mellé állnak, amit fontosnak gondolnak a környezetükben: például, hogy a helyi iskolában épüljön egy új tornaterem. Ez már egy olyan cél, amihez társakat kell szervezni, döntéshozókkal tárgyalni, beadványokat írni, tisztába kerülni a jogi szabályzókkal, akár gyűjtést szervezni. És van még egy szint, amikor valaki olyanokért próbál cselekedni, akiket személyesen nem ismer, a nagy rendszerre próbál hatni egyéni ügyeken keresztül. Ez már jogi terület, és a végeredménye lehet akár egy új rendelet vagy törvény is, ami onnantól kezdve mindenkire érvényes lesz.”
Bárányi Ildikó
Az önkéntes munkát végzőkben van tehát egyfajta küldetéstudat. Ez önmagában azonban sokszor kevés. Egy ember is juthat valamire, de ezen a területen hatványozottan igaz az, hogy a közösség erejére támaszkodva hegyeket lehet megmozgatni. Ez persze mindig egy folyamat. Bárányi Ildikó erre a saját közvetlen környezetéből hoz fel példát.
„Külföldieket kísértem egy civil csoporthoz Wekerlén, és ott láttam, hogy önkéntesek élelmiszeradományokat gyűjtenek a helyi piacon – meséli –, és felvetettem a saját lakhelyemen, Gyálon, hogy ezt talán mi is meg tudnák csinálni, és ezzel segíthetnénk a szegénységet megtapasztaló családoknak. Szórólapokat nyomtatunk, kitettünk egy pultot a gyáli piac egyik bejáratához, és aki itt lépett be a piac területére, az kapott tőlünk egy szórólapot és néhány mondatban el is mondtuk, hogy rászoruló családoknak gyűjtünk élelmiszereket, és hálásak lennénk, ha nekünk is hozna valamit, ha már úgyis bevásárol. Volt, akit többet nem láttunk, de sokan hoztak ezt-azt: tartós élelmiszert, néhány tojást, édességet, bármit, ami éppen eszükbe jutott. A következő lépés az volt, hogy megszólítottuk az árusokat is: ha a nap végén marad az árukészletből, azt szívesen átvesszük.
Van Gyálon két tucatnyi család, akik rajtunk keresztül jutnak rendszeresen zöldséghez és gyümölcshöz, amit egyébként nem tudnának megvenni. Ez nagyon nagy dolog, de csak összefogással működik.
Minden vasárnap ott áll néhány önkéntesünk, a piacon, mások a kapott adományok szortírozását vállalják, megint mások a szállítást és elosztást. Közben kialakult egy plusz szolgáltatásunk is, a Beszélgetőpont. Ha már úgyis ott vagyunk a piacon, szóba elegyedünk a helyiekkel, mindenkit meghallgatunk, így jól látjuk, mik azok az ügyek, amelyek fontosak a gyáliaknak, és amelyekben esetleg segíteni tudunk nekik. Kapcsolatok alakulnak, formálódik a közösség.”
Kiből, miért lesz önkéntes?
Gyakran előfordul, hogy néhány lelkes ember, ahogyan a gyáliak is, helyi szinten kezdenek dolgozni egy ügyön, és fogalmuk sincs, hogy nem is olyan messze tőlük egy másik településen tőlük teljesen függetlenül egy nagyon hasonló kezdeményezés alakul. A Civil Kollégium Alapítvány igyekszik átfogó képet kapni az országban működő. alulról szerveződő közösségekről, és mindent megtesz azért, hogy összekapcsolja őket. Így akár egy nagyobb támogatói hálózat is kialakulhat a sok kis önálló kezdeményezésből.
De kik azok egyáltalán, akik önkéntes munkára vállalkoznak ma Magyarországon? Sokakban él az a tévhit, hogy az önkénteskedés az unatkozó, jómódú háziasszonyok kedvelt elfoglaltsága. Ennek nem sok valóságalapja van; Bárányi Ildikó azt gondolja, hogy ez a kép az amerikai filmeknek köszönhető.
„A moziban azt látjuk, hogy hatalmas családi házakban éldegélnek a tökéletes külsejű családanyák, akiknek az az életfeladatuk, hogy a házat rendben tartsák és felneveljék a gyerekeiket. Közben jótékonykodnak és aktív közösségi életet élnek, hiszen az idejükből bőven futja ilyesmire, és nem kell pénzt keresniük, mert az a családfő dolga. Érdekes, hogy Magyarországon teljesen máshogyan élünk, mégis gondolkodás nélkül elfogadják sokan, hogy ez egy reális kép.
Az viszont igaz, hogy nálunk is sokkal több az önkéntesek között a nő. Talán a gondoskodás, a segítés természetesebben felvállalható számukra.
Fotó: Civil Kollégium Alapítvány
A nyugdíjasok azért önkénteskednek gyakrabban, mert ehhez bizony idő kell, és ők valamivel szabadabban gazdálkodnak a napjaikkal, mint például azok, akik dolgoznak, mellette gyereket nevelnek, és esetleg az idős szüleik is plusz figyelmet igényelnek tőlük. De alapvetően az vállal önkéntes feladatot, akinek megvan hozzá a belső motivációja, és ilyenkor az sem jelent akadályt, ha dolgozik; legfeljebb este vagy hétvégenként önkénteskedik. Az ilyen emberek szájából gyakran halljuk, hogy az ügy, amit választottak, személyesen is küldetésük. Sokszor az is elhangzik, hogy azért szeretne tenni, hogy a gyerekei jövője már élhetőbb legyen. Egyfajta belső kényszer vezeti őket, ami azt diktálja, hogy mindenkinek tennie kell valamit a dolgok jobbra fordulásáért. Felelősséget éreznek magukért és másokért is.”
A gimnáziumi érettségi feltétele 50 óra iskolai közösségi szolgálat elvégzése. Ez jó lehetőség lenne a fiatalok számára, hogy belekóstolhassanak az önkéntes munkába, és akár meg is tapadjanak egy-egy szervezetnél vagy közösségben. A kötelező jelleg azonban nem sokat segít: éppen az az elhivatottság-faktor hiányzik ilyenkor, amiről Bárányi Ildikó is beszélt, mint alapvető hajtóerőről. Ezen a területen még bőven van hova fejlődnie a magyar rendszernek, hogy ne plusz nyűgként, hanem lehetőségként értékeljék a gyerekek az önkénteskedést.
Szabad, de nem korlátlan
A felelősség kérdésköréhez érve érdemes megemlíteni egy fontos kérdést: számonkérhető-e egy önkéntes, ha nem végzi el a rábízott feladatot, vagy elvégzi, de hanyagul? Mivel ez a szó klasszikus értelmében nem munka, nem lehet kirúgni az illetőt, vagy levonni a fizetéséből egy kisebb összeget. Nem a büntető szemlélet az, ami ilyenkor működik, hanem valami egészen más: az elhivatottság és a bizalom.
„Elsőre úgy tűnhet, hogy ennél nagyobb szabadság nincs is a világon – mondja Bárányi Ildikó. – Nincs törvény által előírt munkaidő, nincs főnök, akkor megyek dolgozni, amikor nekem tetszik, és bármit teszek, mindenki hálás érte. Ezzel együtt egyáltalán nem ördögtől való egy írásos megállapodás, ahol az önkéntes végiggondolja és rögzíti, hogy mit tud vállalni. És ezen a ponton újra felmerül, mennyire fontos egy jó közösségszervező vagy önkéntes-koordinátor, aki kézben tudja tartani és mozgatja a csapatot, kezeli a felmerülő konfliktusokat, segít összecsiszolódni azoknak, akik közösen visznek egy ügyet.
Attól, hogy valaki nem pénzért dolgozik, elköteleződik és felelőssége van. Ha valaki ezt nem tudja vállalni, nem érdemes önkénteskednie.
Cserébe viszont sok mindent kap, például kipróbálhatja magát többféle feladatban is, és ha valami nem megy, válthat, kereshet mást. Olyan tapasztalatokat szerez, amelyeket nyugodtan beleírhat az önéletrajzába, mert munkaerőpiaci szempontból is értékesek.”
Fotó: Getty Images
Ahhoz, hogy egy szervezet önkénteseket tudjon fogadni, és valóban hasznos feladatot adhasson nekik, felkészültnek kell lennie. Sokszor felbuzog valakiben a vágy, hogy szívesen csinálna valamit, de nincs konkrétabb ötlete. Ha így sétál be a hozzá legközelebb eső civil szervezethez, akkor nem biztos, hogy sikerrel jár. Tisztában kell lennie azzal, hogy mi érdekli, miben ügyes, mennyi ideje van – és ezeket a kereteket neki magának érdemes felállítania, hogy aztán megtalálja a helyét a rendszerben.
„Nem mindenki alkalmas minden feladatra – mondja Bárányi Ildikó. – És vannak kifejezett hiányterületek, ahol nagyon jól jön a képzett önkéntes. Ilyen például a fotózás, videózás, közösségi médiafelületek tudatos kezelése, az adott szervezet vagy közösség munkájának megismertetése a nagyközönséggel.
Jól jönnek azok a segítők is, bármi is az adott hely profilja, akik a kétkezi munkában jeleskednek, például ügyesek a szerelésben, javításban.
Ha valaki például egy szociális profilú intézményben önkéntes, ilyen típusú munkákat is végezhet, és lehet úgy is hasznos előrevivője egy ügynek, hogy nem dolgozik közvetlenül a célcsoporttal. Ez megint szervezési kérdés.”
Bár az önkéntesek nem kapnak pénzt a munkájukért, mégsem dolgoznak ingyen. A pénz csak egyfajta értékmérő, ezen kívül még akadhat más, ami miatt jó üzlet látszólag ellenszolgáltatás nélkül dolgozni. „Aki bármilyen módon segít, akár adományoz, akár egy közösség érdekében tesz valamit, az önmagát is építi – mutat rá Bárányi Ildikó. – Pozitívan változik az önmagáról alkotott képe, sikeresebbnek és hasznosabbnak fogja látni önmagát. Ha így vesszük, segíteni önző dolog; és mégsem az, hiszen ez mindenki számára nyerő helyzet.”
