Mindenkinél máskor jön el a pillanat. Vannak, akiknél saját bevallásuk szerint túl korán, mások pedig azt mondják, hogy ők még mindig nem érzik. Máskor, máshogyan és más miatt jár át mindannyiunkat az érzés: felnőttek lettünk.
Akkor, amikor akarom
„Nekem egészen banális volt a felismerés. Egyke vagyok, sokszor voltam kiskoromban egyedül, vissza-visszatérő félelmem volt a magány, pedig sok barátom volt szerencsére. Szörnyen szomorúnak találtam, ha valaki egyedül üldögél egy padon, egyedül ebédel valahol, az pedig a magányosság legdurvább megtestesülése volt a szememben, amikor valakit egyedül láttam fagyizni. Nehezen vetkőztem le ezt az érzést, felnőttként is komoly kihívás volt, amikor először mentem moziba vagy vacsorázni egyedül pusztán azért, mert éppen senki nem ért rá. Egyszer mentem haza a munkából, brutális hőség volt, a villamosmegálló egy cukrászda előtt volt, én pedig bementem, és vettem egy tölcsér fagyit. Egyedül. És hazáig megettem. És hirtelen belém hasított, hogy a felnőttség az, hogy akkor eszem és annyi fagyit, amikor és amennyit szeretnék. Még akkor is, ha úgy adódik, hogy épp nincsen hozzá társam.” (Réka)
Fotó: Getty Images
Nem adtam át magam a gyásznak
„Szoktunk az egyik barátnőmmel röhögni, hogy már nem mémeket küldözgetünk egymásnak, hanem, hogy ki milyen háztartási cuccot vett. Legutóbb egy felmosószett volt a porondon, komolyan, akkora örömmel töltött el, mintha karácsony lett volna! De alapvetően nekem egy viszonylag szomorú sztorihoz kapcsolódik ez. Apukámat 2012-ben vesztettem el, már ott is helyt kellett állni, mert anyu eléggé szétesett tőle. Viszont rá két évre őt is elvitte egy betegség, én voltam az, aki lecsukta a szemét, és telefonált az orvosnak, hogy jöjjenek ki, mert sajnos itt a vége. Furcsa volt, hogy ezután nem az következett, hogy átadom magam a gyásznak, hanem megoldó üzemmódba kellett azonnal kapcsolni. Adatokat diktálni a halotti bizonyítvány kiállításához, megbeszélni a halottszállítókkal, hogy hová vigyék a testet, melyik temetkezéshez – na akkor éreztem először, hogy igen, felnőttem, nincs mese.” (Andi)
Csippantok és kuponosítok
„Mikor éreztem azt, hogy felnőttem? Amikor végignéztem az összes online kupont a Tescóban, bezsákoltam, ami (tényleg) kellett, lecsippantottam a klubkártyámat, kuponosítottam, majd négyszáz forintonként beolvastam a pénzt, amit pontokként visszakaptam a balesetbiztosításom után, és megvártam a pakolással, hogy azt mondja, hogy »kérem, vegye el a blokkot«, ahelyett, hogy söpörtem volna mindent a tatyómba, mint az állatok. Ez múlt héten volt.” (Marci)
Először voltam vele önzetlen
„Volt néhány évvel ezelőtt egy nagyon durva szakításom. Csúnya volt, veszekedés, kiabálás, éjszaka elviharzás a másiktól. Nekem nagyon szoros a kapcsolatom anyukámmal, annak ellenére, hogy már elmúltam 30. Vagy részben talán éppen ezért, fene tudja. Mindig tudja, mi van velem, nem is tudok és nem is szeretnék semmit titkolni előle. Amikor éjszaka eljöttem az exemtől egy taxival, akkor a telefon már ott volt a kezemben, hogy felhívjam anyát, és elsírjam magam neki, hogy mi történt velem. Aztán mégsem hívtam, mert rájöttem, hogy nekem nem lenne attól annyival könnyebb, mint amennyivel rosszabbá válna tőle az ő éjszakája, miután felébresztettem. Úgyhogy hazamentem, álomba sírtam magam, és másnap mondtam csak el neki. Életemben először fordult elő, hogy az ő érdekeit előrébb helyeztem a sajátomnál. Próbálok ebből több ismétlést is csinálni majd.” (Timi)
Már reálisak az álmaim
„Pár éve tűnt fel, hogy eltűntek a nagy álmaim. Már az álmodozásban is realista lettem, és csupa olyasmire vágyom, ami némi szerencsével azért elérhető. Francba!” (Csaba)
Szüleimnek intézem a netbankot
„Én szerintem akkor éreztem a felnőttem-érzést, amikor néhány hete felhívtam az OTP-t azért, hogy megkérdezzem tőlük, meghatalmazással csináltathatok-e a szüleimnek netbank belépést és telekódot. Én. A szüleimnek. Ja, és pluszban se a hívás előtt, se a hívás közben, se utána nem szorongtam azon, hogy egy vadidegennel fogok beszélni/beszélek/beszéltem telefonon.” (Vera)
Fotó: Getty Images
Meg kellett tanulnom mindent megcsinálni
„Nekem akkor jött a »felnőttem« érzés, amikor meghalt az apukám. 12 éves voltam, és ott maradtam anyuval ketten. Ő dolgozott hajnaltól késő estig egy kocsmában, mint pultos, hogy eltartson, nekem pedig meg kellett tanulnom mindent megcsinálni itthon. Ha enni szerettem volna, akkor főzni, takarítani, bevásárolni, amiket felírt, postára menni feladni a csekkeket, egyedül tanulni, egyedül bepakolni az iskolatáskámba magamnak stb. Én akkor éreztem, hogy felnőttem.” (Anett)
Átverem a saját linkségem
„Az számít, hogy a naptáramba előre be van írva minden következő időpont az éves fogászati és tüdőszűrésre? De nem azért, mert ennyire precíz ember vagyok, hanem pont azért, mert nem. Mindig mindent elfelejtek, de megtanultam az évek alatt, hogy az egészséggel nem érdemes játszani. Szóval azzal cselezem ki a saját feledékenységemet, hogy már rögtön a vizsgálat után leegyeztetem az orvossal a következő találkozást egy évvel későbbre. Igen, így belegondolva szerintem ez viszonylag felnőttes.” (Zsolt)
Szinte gyomron vágott az érzés
„Ugyan sok éve már, hogy egyedül élek, és ebben volt olyan időszak, amit külföldön töltöttem úgy, hogy a kutyát nem ismertem, mégsem éreztem felnőttnek magam. Akkor sem, és később, amikor a párommal összejöttem, és bekapcsolt a gondoskodó énem a főzés-mosás-takarítás terén, továbbra sem. Na de pár hete, egy nagyon hosszú nap után el lettem rángatva a konditerembe, és miután szétkínzott az ember a súlyzós edzéssel, felálltam az ellipszisre, hajtottam magam, közben meg dőlt rólam a víz. És mindeközben azon kaptam magam, hogy a másnapi teendőket rakom rendbe a fejemben. Szinte gyomron vágott az érzés, hogy »basszus, felnőttem«, ezek felnőttes gondolatok, cselekedetek. Fel is hívtam anyukámat (mint egy igazi felnőtt), és elmeséltem neki, mondta, hogy igen, ilyen a felnőtt élet. Majd szintén nagyon felnőttesen megkérdeztem, hogy ez esetben nem mehetnék-e haza, és bújhatnék hozzá, mert ezt én nem akarom. Azóta is fura érzések kavarognak bennem.” (Dóri)
Nagyon nem várom, hogy visszavonhatatlanul utolérjen
„Ha a kuponokat, akciókat, vásárlásokat nézem, akkor én már 10 évesen is felnőtt voltam. Ha viszont az értelmes gondolatokat, racionalitást vagy házimunkákat, akkor még mindig nem nőttem fel, és ezen a téren valószínű, hogy talán nem is fogok soha. De eszembe jut egy talán nagyon igaz, viszont nem annyira mókás gondolat erről a kérdésről. Amikor a nagypapám meghalt, anyukámnak mondott egy barátja ennyit: felnőttél. Akkor ez nagyon megütött, és sokat jut eszembe azóta is, hogy mennyire brutálisan igaz ám ez. Hogy amíg élnek a szüleid, valakinek mindig gyerek maradsz, maradhatsz. De aztán egyszer csak már nem, és többé már sosem. Óriási szerencsém van, nekem él apukám és anyukám is. És nagyon nem várom ezt az igazi, visszavonhatatlan felnőtté válást.” (Péter)
