1950-ben az újév első napjai pokolian teltek a fiatal moszkvai varrónő, bizonyos Jekatyerina Krivoszljapova számára: már két nap és két éjszaka vajúdott szülőszobában, és elviselhetetlen fájdalmakat élt át. Végül császármetszésre volt szüksége. Mivel az ultrahangkészülékek csak nyolc évvel később jelentek meg a Szovjetunióban, így az utolsó pillanatig semmit sem lehetett tudni arról, hogy végül sziámi ikreknek – hivatalosan: kettős torzoknak – ad majd életet: a lányok – Mása és Dása – két fejjel, négy karral és három lábbal születtek (a harmadik láb a gerincre merőlegesen állt, és két összenőtt lábból állt, kilenc lábujjal). Mindkét testvérnek saját tüdeje, szíve, gyomra, veséje és vékonybele volt, és közösen osztoztak a vastagbélen és a hólyagon.
Amíg Jekatyerina még félig eszméletlen állapotban volt, a kórházi személyzet tagjai úgy vélték, hogy jobb, ha elrejtik előle a babákat, amikor pedig magához tért, azt mondták neki, hogy a gyerekei halva születtek. Ez a döntés a lányok apjának – Mihail Krivoszljapovnak – a részvételével született, aki jelen volt a szülésnél, és abban az időben a Sztálin hóhéraként ismert Lavrentyij Berija személyes sofőrjeként dolgozott. Az ikrek halotti bizonyítványát még aznap kiállították.
Jekatyerina két héttel később felkelt a kórházi ágyból. Nem hitte el, hogy a babák halva születtek. “Hallottam, hogy felsír egy csecsemő” – mondta. Az egyik nővér végül megszánta, és elvezette az inkubátorhoz, ahol az ikreket tartották. A látottak után Jekatyerina idegösszeomlást kapott, és a következő két évet egy pszichiátriai klinikán töltötte.
Mása és Dása számára az állam teljes körű ellátást biztosított – életük első hét évét a neves fiziológus, Pjotr Anokhin felügyelete alatt töltötték a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának Gyermekgyógyászati Intézetében. Mint ahogy az később kiderült, a lányok nemcsak fizikailag, hanem az érzések és az érzékelések szintjén is elválaszthatatlanul kapcsolódtak egymáshoz. Azonos álmaik voltak; amikor az egyik ivott, a másik berúgott; amikor az egyik jóllakott, a másik is jóllakott; amikor az egyik fogászati kezelésen vett részt, a másik fájdalmat és hányingert érzett az érzéstelenítő hatásának elmúltával; amikor az egyik gondolkodni kezdett valamin, a másik folytatta a gondolatot. De ekkor még a Gyermekgyógyászati Intézetben a fiziológusok csupán azt próbálták megállapítani, hogy miként reagálnak reagálnak egymásra – és ennek érdekében kegyetlen kísérleteknek, sőt, valóságos kínzásoknak tették ki az ikreket.
A tudósok szerették volna feltérképezni különálló idegrendszereik, szív- és érrendszerük szerepét, valamint a szélsőséges helyzetekhez, például az alvásmegvonáshoz, az erős hőmérsékletingadozáshoz és az éhezéshez való alkalmazkodási képességüket. Hároméves korukban hosszú időre jégkamrába zárták őket: ezt követően az egyik lány tüdőgyulladást kapott, és a testhőmérséklete elérte a 40°C-ot, míg testvérének egyáltalán nem voltak tünetei. Juliet Butler brit újságíró, Mása életrajzírója 15 éven keresztük követte az ikrek sorsát, amikor férjével a Szovjetunióban. Az ő állítása szerint
„Különböző anyagokat adtak be nekik, egyebek mellett radioaktív jódot, hogy lássák, milyen gyorsan hat a másik nővérre. Ezután Geiger-számlálóval vizsgálták őket”.
Ezen kívül áramütéssel tesztelték a reflexeiket, tüdő-, szív- és agyműködésüket folyamatosan figyelték, a gyomrukba rutinszerűen csöveket helyeztek, hogy ellenőrizzék a gyomornedveiket, és naponta háromszor vért vettek tőlük.
Sztálin halála után, Nyikita Hruscsov hatalomra kerülésével a helyzet valamelyest javulni látszott, és a sajtó egy ideig kifejezett rokonszenvvel állt az első szovjet sziámi ikrekhez, a kísérleteket pedig leállították. Anokhin professzor halála után amerikai tudósok felajánlották, hogy a lányoknak oktatást, foglalkozásterápiát és később munkát biztosítanak az Egyesült Államokban, azonban a szovjet orvosok elutasították a kérést, annak ellenére, hogy a nővérek hétéves korukban már járni sem tudtak, és még az ülés is erőfeszítést jelentett számukra.
A kutatás tudományos szakaszának befejeztével a nővérek iránti érdeklődés kezdett alábbhagyni. A tudósoknak köszönhetően rövid időre a Központi Traumatológiai és Ortopédiai Kutatóintézetbe kerültek. Ott amputálták a harmadik lábukat, „hogy ne keltsen akkora feltűnést”, majd beíratták őket egy általános iskolába.
Az ikreket meglehetősen felzaklatta az amputáció: „A lábunk eltávolítása után hosszú időbe telt, mire újra önmagunk lettünk. Olyan volt, mint amikor egy normális ember elveszíti az egyik lábát. A legnagyobb félelmünk az volt, hogy mindenki rajtunk fog nevetni. Így is nagyon szégyenlősek vagyunk, és amikor végül láb nélkül maradtunk, körülbelül hat hónapig attól rettegtünk, hogy valaki meglát minket.” Ennek ellenére Mása és Dása később „életük legboldogabb pillanataként” gondoltak vissza arra, amikor mankók segítségével járni kezdtek (mindkét nővér csak az egyik lábat tudta irányítani, így komoly munkába telt összehangolni a mozgatásukat).
A mozgássérült gyerekek számára létesített novocserkaszki bentlakásos iskola viszont traumatikus élményt jelentett az ikrek számára. „Ott, az iskolában fordult meg a fejünkben életünkben először az öngyilkosság gondolata. Valamiért a többi gyerek azonnal ellenszenvet érzett irántunk. Gyakran összevesztünk a többi lánnyal. Mása mindig veszekedett. Amíg az iskolában voltunk, állandó gúnyoltak, megaláztak és sértegettek minket az osztálytársaink. Például egy üveg vodkáért cserébe a fiúk az osztályból megmutattak minket a helyi falusi gyerekeknek. Az osztálytársaink gyakran öntöttek vizet az ágyunkba, mi pedig egy vízhatlan lepedőt terítettünk ki, és nem szóltunk semmit, ami az őrületbe kergette őket… Az internátusban csúnyán dadogni kezdtünk. A tanulmányi igazgató valamennyire támogatott bennünket, de így is nagyon nehéz volt. El tudod képzelni, hogy egyáltalán senki sem beszél veled?” – emlékeztek vissza később.
Ekkor, 12 éves korukban kezdtek el rendszeresen inni, alkoholproblémáik az idő múlásával pedig csak rosszabbodtak. Pontosabban csak Dása számított masszív alkoholistának, Mása inkább láncdohányos volt. Egyikük sem bizonyult toleránsnak a másik rossz szokásaival szemben, ráadásul igen különböző személyiségek is voltak. „Két teljesen eltérő ember vagyunk egy testbe zárva” – ahogy ők mondták.
Mása és Dása Krivoszljapova (fotó: geoglob.ru)
Dása koncentráltabb, nyugodtabb és felelősségteljesebb volt. Mása rövid ideig tudott figyelni, hangulatingadozásai voltak, lázadó természetű volt és fizikailag erősebb (amikor a testvérek mozogtak, Mása volt az, aki gyakorlatilag a közös testük teljes súlyát hordozta). Míg Dása bizonyítványa a 9. osztályig tele volt ötösökkel és négyesekkel, Mása többnyire csak ketteseket kapott, és mindig megpróbálta lemásolni a nővére dolgozatát. „A tanárok nem tudtak minket szétültetni” – viccelődtek.
A testvérek felnőttkorukban is gyakran összevesztek; még abban sem tudtak megegyezni, hogy megkeressék-e szülőanyjukat. Bár Mása ellenezte az ötletet, végül mégis felkutatták őt, és kiderült, hogy van két vér szerinti testvérük. „Örömteli ölelés helyett egy teljesen idegen, fagyos tekintetű nő fogadott minket. Ahogy beléptünk az ajtón, onnantól kezdve szemrehányásokat és kérdéseket zúdított ránk, hogy hol voltunk, és miért nem kerestük meg azonnal” – emlékezett vissza Mása. A testvéreik – két teljesen egészséges fiú – mereven elzárkóztak attól, hogy felvegyék velük a kapcsolatot. A testvérek édesapja, Berija egykori sofőrje pedig 1980-ban elhunyt.
Mása és Dása húsz évig éltek egy öregek otthonában teljes izoláltságban, majd 1989-ben Moszkvába költöztek, és egy háborús, illetve munkaszolgálatos veteránoknak fenntartott otthonban kaptak szobát. Az 1990-es években nyugati újságírók élénken kezdtek érdeklődni a lányok iránt (az ikrek szinte mindig megtagadták, hogy orosz újságírókkal beszéljenek), majd 1993-ban Németországba látogattak, ahol filmet forgattak róluk. Végül Mása önéletrajza, amelynek szerzője Juliet Butler volt, tetemes összegű jogdíjat – körülbelül 10 000 fontot – hozott nekik. Az ikrek ezt drága élelmiszerekre, számítógépre és cigarettára költötték, a maradékot pedig készpénzben őrizték egy széfben, amely a szobájukban állt (és haláluk után azonnal eltűnt).
Egy korabeli – 1989-es – cikk, amely eredetileg a Sunday Timesban jelent meg, így mutatta be az akkor 39 éves ikreket:
A kilencemeletes fogászati klinika gyárépületek között bújik meg egy moszkvai munkásnegyedben. A negyedik emelet egy hosszú folyosójának végén, a rendelő ajtaja előtt ülnek keresztbe vetett lábakkal Mása és Dása Krivosljapova, a 39 éves sziámi ikrek, és egy másik pácienssel beszélgetnek. Amikor észereveszik az újságírókat, felhúzzák a házicipőjüket, és himbálózva az ablakhoz mennek, hogy széthúzzák a függönyöket. „Hála a glasznosztynak, most szabadon beszélhetünk – mondja Dása. – A hatóságokat mindenesetre többé már nem érdekli, hogy mi van velünk, nem muszáj otthonban töltenünk az egész életünket. A legjobban az sújt le bennünket, hogy senkinek sincs ránk szüksége, már az orvostudománynak sem. Csak terhet jelentünk a társadalomnak. Egyáltalán, miért is hagytak bennünket életben?”
„Amikor megszülettünk, és az orvos megmutatott anyánknak, az idegösszeomlást kapott, és az idegosztályra került. Semmit sem tudott a sziámi ikrekről, egy szörnyet látott bennünk. Egyszer viszont meg akart látogatni bennünket, de az orvosok akkor azt mondták, hogy egyikünk megbetegedett, és mind a ketten belehaltunk.” Mása könnyezni kezd. „Emberségesebbek is lehettek volna hozzánk, megmondhatták volna, hogy meg akarnak tartani, és tanulmányozni szeretnének bennünket” – fűzi hozzá Mása. – „Akkor meglátogathatott volna bennünket anyánk, és hozhatott volna nekünk cukorkát. De miután az orvosok bezártak bennünket egy intézetbe, és megírták a tudományos munkáikat, egyszerűen megfeledkeztek rólunk.”
Fotó: Profimedia
Az utóbbi húsz évet az öregek és lelkibetegek otthonában töltötték az ikrek. Mivel rosszak voltak a fogaik, rövid időre átvitték őket a fogászati klinikára. Ott olyan jól érezték magukat, hogy haboznak visszatérni az otthonba.
„Olyan ez, mintha az egész életünk egy rémálom lett volna, és most váratlanul felébredtünk.”
Mása 2003. április 13-án megbetegedett, és hátfájásra panaszkodott. Másnap, tizenhét órával a tünetek jelentkezése után szívrohamban meghalt. Dását egy moszkvai kórházba szállították, és tizenhét órával később halt meg Mása bomló testének mérgező melléktermékeiből származó vérmérgezés következtében. Haláluk előtt – 53 évesen – ők voltak a legidősebb élő sziámi ikrek.
