Böbe és férje két roma kisfiút fogadtak örökbe Magyarországon, majd amikor a nagyobbik fiú nagycsoportos volt és általános iskolát kerestek neki, úgy döntöttek a szülők, hogy már nem magyar iskolába fog járni, hanem elköltöznek Svédországba. Arról kérdeztük Böbét, hogy milyen tapasztalatokat gyűjtöttek az elmúlt két év során a svéd oktatási rendszerről, és hogyan boldogulnak a gyerekeik a svéd oviban és iskolában.
A magyar oktatás kudarca
A szülők útja természetesen nem vezetett ennyire egyszerűen és nyílegyenesen Svédországba, megelőzte a költözést egy sor rossz élmény a magyar oktatási rendszerben, ami nagy súllyal nyomott a latban a döntéskor. Amikor az apa Európában több állást megpályázott és Angliában (Brightonban), Malmőben és Stockholmban ajánlottak neki állást, akkor válaszút elé érkeztek, és végül az oktatási rendszer és gyermekközpontúság miatt is esett a választásuk Svédországra és Stockholmra, ahol két éve él a család.
„A fiaink nem azt a megszokott életutat járják be, mint amikor egy gyerek megszületik egy családba, ami következményekkel jár – kezdi el történetét Böbe. – Egy örökbefogadott, három-négyéves gyereknél természetes, hogy szorong az elválástól, nehéz számára új környezetbe lépni és adaptálódni – ezt az óvodában nem igazán tudták jól kezelni. Elkezdtek a nagyobbik fiunkra címkéket ragasztani, és elküldték szakellátásba, mert egyenetlen a fejlődése, ami egyébként egy teljesen természetes dolog, mint itt Svédországban kiderült számunkra.”
Az anya alaposan meglepődött a magyar intézményi hozzáállás után, hogy Svédországban 11-12 éves korig minden gyereket békén hagynak, nem küldenek rögtön SNI-kódért a legkisebb eltéréssel is gyerekeket, nem sütnek rájuk bélyeget, mert ott teljesen természetesnek veszik, hogy többféleképpen fejlődnek a gyerekek.
A Liszt Ferenc Repülőtéren (Fotó: magánarchívum)
Az egyik ebben jobb, a másik abban, és a hatodik osztályig ezek az egyenetlenségek nem problémaként merülnek fel az óvodában és iskolában, hanem feladatként tekintenek rá, mert a svédek szerint a pedagógusok egyik fő feladata, hogy a gyerekek fejlődését egy szintre hozzák. Nem is osztályoznak ezért hatodik osztályig, és minden gyerekre külön figyelnek, ha kell, differenciáltan tanítják őket.
Az ugrás az ismeretlenbe nem ennyire könnyű, Böbe és a férje is több kört futottak a magyar iskolákkal, mielőtt a költözés mellett döntöttek. „Nagyon nehéz volt eljönni Magyarországról, mert szorosak a családi kötelékek, de egyrészt horror történeteket, sztorikat gyűjtöttünk össze a magyar iskolákról, amelyek elrémisztettek, másrészt velünk is történt egy olyan az egyik iskolában a felvételi elbeszélgetésen, ami után majdnem feljelentettem az iskolát.”
Ég és föld a különbség
Ilyen élmények után érkezett a család Svédországba, ahol azzal szembesültek, hogy a hivatalok segítőkészen fordultak feléjük, kézen fogták őket és az iskolai beiratkozásban is segítettek. Ami pedig már első pillantásra tisztán látszott, hogy itt bizony a gyerekek szempontjait is figyelembe veszik, és nem döntenek a fejük felett a sorsukról. Nem a szülő és a pedagógus találja ki, hogyan éljen és tanuljon a gyerek, hanem bevonják a folyamatba a gyerekeket is. Az első ilyen jel az volt, amikor a helyi oktatási hivatalnak megfelelő intézményben (Stockholm Start) a gyerekek számára magyar tolmácsot biztosítottak a szülők kérése nélkül, hogy a gyerekek is értsék, mi történik körülöttük, velük.
„Elmondták, hogy hiába beszélünk mi jól angolul, de kell a tolmács, mert az egész rendszert, az iskola működését a gyerekeknek is meg kell érteniük, hogy milyen egy tanév, hova fog menni, és akkor éreztem azt, hogy hát persze, ez a gyerekről szól. Itt nem az van, mint Magyarországon, hogy majd a szülők és pedagógusok intézik a gyerekeket. Innentől tűnt fel, hogy mennyire normális, hogy mennyire semmi különös, ami itt történik, és innen nézve a magyarországi történetek válnak elképesztően abszurddá. A svéd társadalomban a gyerekek állnak középpontban – akkor is, ha bevándorló gyerekek.
Az egészségük, a tanulmányaik, a boldogságuk számít, az, hogy egészséges felnőttekké váljanak, és ez is mennyire normális, nem? Igazából ebben nincs semmi különös, ez kellene legyen az alap mindenhol.
Itt az nem történhet meg, hogy van egy kisgyerek, akinek az anyukája meg az apukája nem tudja megvenni a könyvet, a ceruzát, a radírt, nem tudja befizetni az ebédet, nem tudja kiváltani a gyógyszert. Ezek mind ingyenesek a gyerekeknek. Nagyon vicces volt, mert ebben a Stockholm Startban kicsit szégyenkezve mondta az ügyintézőnk, hogy az egyetemen már meg kell venni a könyvet.”
Fotó: magánarchívum
Nem a teljesítmény a lényeg
A svéd iskolákban nagyon vigyáznak arra, hogy minden gyerek a saját korosztályával érintkezzen a legtöbbet, különválasztják az alsósokat és felsősöket. Az általános iskola kilenc osztályos, mert az óvoda után beiktatnak egy nulladik osztályt, amiben csak ismerkednek a gyerekek, megszokják a tanítót, adnak nekik időt megérkezni, beilleszkedni az osztályba. Arra figyelnek, hogy legyen együttműködés a gyerekek között, és lefektetik a tanulás alapjait. Böbe nagyfia egy állami svéd iskolába jár, nem érezték szükségét a nemzetközi iskolának, ugyanis folyékonyan beszél mindenki angolul az állami suliban is, így nyelvi akadályok nincsenek igazán.
„Amikor a fiunk bekerült a nulladik osztályba, folyamatosan volt mellette egy pedagógiai asszisztens, nagyon figyeltek rá, mert egy kukkot sem beszélt se svédül, se angolul, csak magyarul. Google fordító segítségével igyekeztek megérteni, amit mond a gyerek, és azzal fordították a saját mondanivalójukat is a gyereknek, hogy ne érezze kirekesztve magát a nyelv miatt.
Az is szabály itt, hogy mindenkinek joga van anyanyelvi oktatáshoz, kérhettünk a fiamnak egy magyar tanítót, aki segített neki az iskolában és a svédtanulásban is.
A svéd iskolában az is meglepte Böbét, hogy a délutáni foglalkozások – ami itthon a napközi, és leginkább leckeírásból, játékból áll – is tartalmasak, tudatosan megtervezett, pedagógusok által irányított programok, amelyek fejlesztik a finommotorikát, a gyerekek nagy mozgását, szocializációját, együttműködését. A délután – bár folyamatosan játszanak a gyerekek –, észrevétlenül tanulással telik. „Főznek délután, kirándulni mennek, táncolnak, zenét hallgatnak, télen korcsolyáznak – mondja Böbe. – Nem nagyon lehet hazahozni őket fél ötnél előbb, mert nem is akarnak hazajönni előbb.”
Fotó: magánarchívum
Az óvodától kezdve kilencéves korukig az intézmények legfontosabb feladatként azt tűzik ki, hogy segítsék a gyerek szocializációját, megtanítsák őket egymásra odafigyelni, tisztelni a másik embert. A bullyinggal, egymás szóbeli vagy fizikai bántalmazásával szemben pedig zéró tolerancia van, erre extra érzékenyen reagálnak a pedagógusok. „A legkisebb incidensre is odafigyelnek és csírájában elfojtják a bullyingot azonnal – teszi hozzá Böbe. – Ez nagyon hangsúlyos ezekben az években, és sokkal fontosabb, mint az, hogy milyen a gyerek tárgyi tudása. Voltam olyan szülőin, amikor azt mondta az osztályfőnök, hogy nem gond, hogy néha elmarad a fiunk a házi feladattal, mert az fontosabb, hogy a házi helyett épp barátkozott a többi gyerekkel az iskolaudvaron.”
Demokratikus működés
Egy ilyen iskolarendszerhez az is kell, hogy lelkes tanárok működtessék, Svédországban ez kicsivel könnyebb, mint itthon, ugyanis egy jól fizetett, megbecsült szakma a pedagógusoké. Böbe egyszer találkozott egy anyukával, aki marketingesként dolgozott, de amikor gyerekei születtek, szakmát váltott, és inkább elment tanárnak, mert így jobb pénzt tud keresni, és az időbeosztás is barátságosabb a gyereknevelés szempontjából. Ez itthon elképzelhetetlen jelenleg. Ahogy az is utópiának tűnik innen nézve, hogy félévente a gyerekkel együtt bemennek a szülők a tanárokhoz és átbeszélik, hol tart a gyerek, aki hozzászólhat a saját eredményeihez, fejlődéséhez, lehet véleménye, lehetnek kérései és elmondhatja, milyen érzelmei vannak az iskolával kapcsolatban.
Böbe és a férje is több kört futottak a magyar iskolákkal, mielőtt a költözés mellett döntöttek (Fotó: magánarchívum)
Ám a demokratikus együttműködés a gyerekekkel nem azt jelenti, hogy átadják a kezükbe a döntést és őskáosz uralkodik az iskolákban, sőt, nagyon határozottan meghúzzák a határokat. Csak nem erőszakkal betartatják, hanem közösen tartják be a szabályokat, mert a kooperáció és a demokratikus értékek azok, amiket mindenek előtt meg akarnak tanítani a gyerekeknek – az oviban és iskolában is.
Az alapműködésben az oktatási intézmények arra vannak berendezkedve, hogy minden gyerek, mindenféle képességgel, szinttel, akármilyen háttérrel hasznos tagja legyen majd a társadalomnak, önmagához képest a legjobbat kihozzák belőle.
Akkor is, ha kiderül, hogy bármiben eltér az idegrendszeri működése (például figyelemzavarral küzd). Ehhez pedig már oviban el kell kezdeni a tudatos nevelést. Böbe kisebbik fia még óvodás, és az egyik legszembetűnőbb különbség az anya számára az volt, hogy a svéd gyerekeket nem akarják délutáni alvásra kényszeríteni.
„Fájdalmas emlékeim vannak a magyar óvodáról, szerintem minden második gyerek traumatizálva van a kényszeralvástól – mondja Böbe. – A svéd oviban az a rutin, hogy délelőtt 9-ig megérkeznek a gyerekek, mindig az udvaron kezdik a napot, kirohangálják magukat, táncolnak, és nem ijednek meg a hidegtől, esőtől, hótól sem. Előfordult, hogy mínusz 20 fokban már nem vitték ki hosszabb időre a gyerekeket, de a friss levegő semmilyen időjárásban nem maradhat el. Az ebéd után lehet pihenni, de lehet mesét nézni vagy játszani is.
Az oviban is van tanulás, csak nem a megszokott tantárgyak, hanem környezetvédelem, klímavédelem, klímaváltozás témakörben vannak projektek.
Például kis szélerőműveket csinálnak, megtanulják, hogyan működik, egymást segítve, csapatmunkában elkészítik… észrevétlenül rengeteg fontos tudást kapnak ilyenkor. Közben fejlesztik a magabiztosságukat is, hogy ki tudjanak állni a csoport elé, és pár mondatban meg tudják fogalmazni a mondanivalójukat, hogy tudjanak egy témáról két-három percet beszélni. Rengeteget foglalkoznak az érzelmekkel, eltáncolják, eljátsszák, lerajzolják őket, az érzelemskála minden szintjét, amivel az empátiakészségüket is fejlesztik.”
Fotó: magánarchívum
A felvilágosítás már oviban kezdődik
Talán nem meglepő ezek után, hogy a svéd ovikban és iskolákban nincs tabuként kezelve a szexuális felvilágosítás sem, és már a kis másodikosoknak is tartanak előadást az iskolában a Vöröskereszt munkatársai a témában. Első és legfontosabb lépésnként megtanítják a gyerekeknek a fehérneműszabályt vagy más néven bugyiszabályt.
„Van egy oktatófilm-sorozat, abból mutattak a gyerekeknek, és arról beszélgettek velük, hogy a saját teste az mindenkinek a saját teste, hogy az egy intim dolog, és ha valaki meg akarja ölelni vagy puszilni, és a gyerek ezt nem akarja, akkor mondhatja azt, hogy állj, nem – mondja Böbe.
Megtanítják nekik, hogy hol oké, ha megérintik egymást, és hol nem szabad másokhoz érni, melyek azok az intim részek, amire azt kell mondani, hogy stop, ez az én testem.
De arról is már most beszéltek nekik, hogy nemcsak a fizikai bántás létezik, hanem ha rosszul érzik magukat a másik ember szavaitól vagy attól, amit ír a telefonon, akkor azonnal szóljanak a szülőknek, kérjenek segítséget. Nagyon fontos, hogy megtanulják a gyerekek már kiskorukban, hogy nem kell egyedül megbirkózni ezekkel a helyzetekkel, és nem az ő hibájuk, ha nehéz helyzetbe keverednek.”
A svéd ovikról és iskolákról egyre több információt megtudva joggal erősödik az emberben az érzés, hogy milyen jó lenne ott nevelni a gyerekeket, de Böbe azért hozzáteszi azt is, hogy nincs kolbászból a kerítés Svédországban sem. A Magyarországon maradt család rettenetesen hiányzik nekik, és a gyerekek is többször felhozták már, hogy magyar iskolába szeretnének járni – de csak mert nem tudják, hogy nagy valószínűséggel, a család tapasztalatai alapján mi várna itthon rájuk.
„Borzasztó nehéz elhagyni az otthonodat. Nálunk nagyon szoros a kapcsolat a nagyszülőkkel. Nem tudják a fiaim, hogy mi elől menekültünk, csak azt érzik, hogy eljöttünk. A fiam szeretne magyar iskolába járni, de fogalma sincs, hogy milyen egy magyar iskola, eszébe sem jut, hogy más lenne, mint a svéd iskolában, ő csak a papával meg a mamával szeretne felnőni. Van egy gyászfolyamat, amiben benne vannak a gyerekek is, a külföldre költözés veszteséggel és fájdalommal járt.
De amikor racionálisan átgondolom, hogy miért költöztünk ide, akkor inkább azt próbálom megoldani, hogy minél többet látogassunk haza, legyünk otthon a szünetekben, és inkább repülőjegyre költjük a spórolt pénzünket, de nem tehetem meg velük, hogy visszaköltözzünk.
Elképzelhető, ha később sem múlik bennünk ez a fájdalom az elszakadás miatt, akkor egy évre hazamegyünk, de csak úgy, hogy ide, Svédországba bármikor vissza tudjunk jönni.”
