Nincs szülő, aki ne tapasztalta volna, hogy az utcán, játszótéren, villamoson segítő szándékú emberek tesznek megjegyzéseket, adnak kéretlen tanácsokat. Három anyuka konkrétan erre a jelenségre építette fel hamar népszerűvé vált (sajnos nemrég bezárt) Instagram oldalát, “nemakarokbeleszólni” néven.
Azért gondoltam, hogy én is írok róla, mert egyrészt illeszkedik a cikksorozatba, ráadásul így szeptember elején különösen aktuális, másrészt kamaszkorom óta foglalkozom fiatalokkal cserkészvezetőként, majd tanárként, és végül papként. Ezen időszak alatt a szülőkkel való beszélgetéseim során is többnyire ez volt a leggyakrabban felmerülő téma. Természetesen én “sem akarok beleszólni”, csupán néhány szempontot hozok ide, amit kívülről láttam az elmúlt évek során. Sőt, igazából egyetlen szempontot: az önismeret, a folyamatos önreflexió és önfejlesztés fontosságát. Azt gondolom, hogy ezen múlik lényegében minden.
Az első gyermek érkezése olyan életesemény, ami alapjaiban forgatja fel a pár életét, egymáshoz, és önmagához való viszonyát. A hirtelen nyakukba szakadó felelősség, az új kihívások, az alváshiány tökéletesen alkalmasak arra, hogy felszínre hozzák az addig szőnyeg alá söpört konfliktusokat, és a személyiségük sötét oldalát, amivel talán tisztában sem voltak egészen addig. Carl Gustav Jung mutatott rá, hogy bár mindannyian jók akarunk lenni, van a személyiségünknek árnyék oldala is. Azt fogalmazta meg, hogy összességében az ember kevésbé annyira jó, mint amilyennek hiszi magát, vagy mint amilyen akar lenni.
Tehát mindenki cipeli a saját árnyékát, és minél kevésbé tudatosítja ezt, annál sötétebb és sűrűbb lesz ez az árnyék.
Türelmesek akarunk lenni, mégis felcsattanunk, szeretni akarunk, mégis van bennünk önzőség. Amikor ezzel szembesülünk, az rendszerint fájdalmas tapasztalat, ám jobban tesszük, ha hozzászokunk, mert az emberi élet természetes része. A friss szülő, amikor először tapasztalja meg, hogy mennyire ki tud borulni, átéli annak a fájdalmát, hogy összetörik az önmagáról addig kialakított pozitív kép. Ez a találkozás az árnyék oldalunkkal. Nem mindegy, hogy hogyan viseljük ezt a tapasztalatot, és hogyan integráljuk az életünkbe. Ha megpróbáljuk elnyomni, vagy tudomást sem venni róla, paradox módon még inkább elhatalmasodik rajtunk.
Éppen ezért a nevelésben (is) az elsődleges fókusz az önismereten kell legyen. A szülők elsődleges nevelési eszköze a saját személyiségük. Ez az eszköz pedig – mint minden más – akkor működik jól, ha megfelelően karban van tartva. Az önmagunkon való munka amúgy is állandó életfeladat, de ebben a helyzetben kiemelten fontos. A gyerekeink lesznek hálásak érte. Közhelyesen hangzik? Érdekes, mégis azzal kell kezdenem minden páros workshopot, hogy megtanítom a résztvevőket, hogy hogyan fogalmazzák meg maguk és a párjuk számára az érzéseiket.
Forrás: Getty Images
Vegyünk egy egyszerű, hétköznapi példát. Egy fényes napon valamilyen okból úgy döntünk, hogy elindulunk a nagyvilágba, és ehhez igénybe vesszük a közösségi közlekedést. Igen ám, de alighogy felszállunk a járműre, a gyermek hangosan sírni kezd. Mi az első gondolatunk? Ha valami olyasmi fut át az agyunkon, hogy “most biztos mindenki minket néz” vagy, hogy “most mindenki azt gondolja, hogy rossz szülő vagyok”, akkor elég valószínű, hogy alapvetően nem vagyunk rendben magunkkal, és alacsony az önértékelésünk, esetleg szorongással küzdünk. Az érzések, amelyek ilyenkor átfutnak rajtunk, a szégyen, a tehetetlenség, a szorongás, az alkalmatlanság érzése. Ha ezzel szemben az első gondolataink akörül forognak, hogy “mi lehet a baja a gyereknek, és hogyan tudnék neki segíteni”, az egészségesebb önbecsülésre vall.
Ilyenkor lehet bennünk együttérzés, aggodalom, szeretet a gyerek iránt. Egészen más tehát, mint az első esetben. Miért fontos ez? Azért, mert többek között ezen múlik, hogy hogyan fogjuk tudni kezelni a helyzetet. Ugyanis, ha zavar, hogy mindenki minket néz, ha rossz szülőnek érzem magam, akkor könnyen feltámad a haragom, amit jó eséllyel a gyerekemen fogok levezetni, megpróbálván minél hamarabb elhallgattatni őt. Ellenben, ha rendben vagyok magammal, akkor nem zaklat fel, hogy a gyerekem sír, stabil tudok maradni, és meg tudom nyugtatni őt. Ehhez persze az kell, hogy tisztában legyek magammal, és folyamatosan reflektáljak arra, hogy mit érzek, mi zajlik bennem.
Boldogok, akik sírnak
Hodász András sorozatában olyan, a társadalmat érintő kérdéseket jár körül, amelyekről hisszük, hogy indulatok nélkül, higgadtan és egymás érveit meghallgatva kell párbeszédet indítanunk.
Ugyanígy az önismerethez kérdéséhez kapcsolódik, amit még az sorozat első cikkében írtam a magunkkal hozott láthatatlan csomagokról. A rejtett elvárások a gyereknevelésben is érvényesülnek. Ha tudatosítjuk, hogy milyen nevelési mintákat hozunk otthonról, és ezt őszintén meg tudjuk beszélni a párunkkal, elkerülhető, hogy azt érezzük, hogy a másik elárult minket, pusztán mert másképp neveli a közös gyermeket, mint amit mi jónak tartunk, vagy elképzeltünk.
Gondolom, mindenki számára ismerős a helyzet, hogy a gyerek hamar kihasználja, észreveszi, hogy az egyik szülő engedékenyebb mint a másik. Ha ebből konfliktus adódik a szülők között, az sok mindent a felszínre hozhat. Mielőtt azonban belebonyolódnánk, hogy a konkrét helyzetben mit kell megengedni a gyereknek és mit nem, érdemes eggyel hátrébb lépni, és beszélgetni a véleményünk mögött rejlő értékekről. Azokról az értékekről, amelyeket meg akarunk valósítani, és amelyek meghatározzák a döntéseinket. Ha feltételezzük, hogy mindketten jót akarunk, akkor már csak azt kell átbeszélnünk, hogy az eltérő vélemények vajon mennyire mutatnak hasonló értékek irányába. Az értékek azok a célok, amelyeket a döntéseink szolgálnak.
Tehát a kérdések, amiket fel kell tennünk: mit szeretnénk elérni a gyermek életében? Mik a hosszú távú célok? Hogyan lehet ezeket egymáshoz közelíteni? Valószínűleg sokkal több közös pontot fogtok találni, mintha rögtön azzal kezdenétek, hogy egy konkrét szituációban ez vagy az legyen a döntés. Gyakori tapasztalat, hogy az értékek hasonlóak, csak a hozzájuk vezető utat képzeljük el másként. Természetesen ennek a beszélgetésnek nem egy aktuális konfliktus kellős közepén a helye. Sőt, azt javaslom, hogy ez is legyen rajta azon a listán, amit jó előre alaposan átrágtok, még a komolyabb elköteleződés előtt, akár külső szakember (párterapeuta, tréner, lelkivezető stb.) segítségével.
Nyilvánvaló, hogy az az ideális, ha a gyerek számára kiszámítható közeget teremtünk, ahol a szabályok világosak és következetesek. Úgyhogy ezeket a beszélgetéseket nem lehet megúszni. Ráadásul a gyerek elsősorban az alapján sajátítja el a konfliktusok kezelését, ahogy a szüleinél látja. Ha a szülők nem hallgatják meg egymást, és nem tisztelik a másik álláspontját, azzal nem éppen a jóra tanítják őt.
Nézzünk néhány segítő kérdést ebben a témában egy komoly esti beszélgetéshez!
– Milyen mintákat hozok magammal? Milyen nevelési eszközök voltak nálunk otthon?
– Miben értek egyet a szüleim nevelési stílusával, és mit csinálnék másképp?
– Mik voltak otthon a prioritások? Miből csináltak ügyet a szüleim, és mit kezeltek nagyvonalúan?
– Hogyan tudtak bánni a haragjukkal?
– (Ugyanezek a kérdések a párom családjára vonatkoztatva.)
– Amikor fegyelmezek: hogy reagáltam, miért reagáltam így?
– Mi a haragom valódi oka? Kire vagyok dühös valójában?
– Milyen elvárásokat támasztok a gyermekeim felé? Ezek az elvárások reálisak, vagy inkább saját vágyaimat tükrözik?
– Milyen értékeket tartok a legfontosabbnak a gyermeknevelésben, és hogyan jelennek meg ezek a mindennapi döntéseimben?
– Hogyan kezelem a konfliktusokat a gyermekeimmel? A megoldások inkább türelmet vagy kontrollt tükröznek?
– Mikor érzem magam tehetetlennek vagy frusztráltnak a gyermeknevelés során? Miért érezhetek így, és hogyan dolgozhatok ezen?
– Hogyan befolyásolja a saját önismeretem és érzelmi állapotom a gyermekeimmel való kapcsolatomat? Milyen lépéseket tehetek a belső egyensúlyom megőrzése érdekében?
