A mesterséges intelligencia (vagy AI, azaz Artificial Intelligence) megjelenése a mindennapokban kétségtelenül a 21. század egyik meghatározó folyamata. Mi sem igazolja ezt jobban, mint hogy idén a fizikai Nobel-díjat elnyerő John Hopfield és Geoffrey Hinton a gépi tanulás terén végzett munkájukkal érdemelték ki az elismerést. Mint minden forrdalmi újdonság megjelenésekor, a közvélemény itt is kissé gyanakvóan reagál az új technológiára: van, aki lelkesen kísérletezik, mi mindenre képes, mások aggódva figyelik a valóban szédítő sebességű fejlődést, mert nem látszik, milyen irányokba mehet a későbbiekben.
Lehet, hogy semmi sem igaz?
A közösségi médiában egyre-másra jelennek meg fantasztikus fotók, amelykről néha nagyon nehéz megállapítani, hogy valódiak, vagy mesterséges intelligencia használatával generálták őket. Ugyanez a helyzet a szöveges tartalmakkal és az egy-egy poszthoz érkező hozzászólásokkal is. Az ügyfélszolgálatokon egyre gyakoribb, hogy valódi munkatárs helyett egy chatbot válaszol a kérdéseinkre és oldja meg a felmerülő problémánkat. Olyan mennyiségben ömlenek az információk ránk, hogy egy idő után bele is fáradhatunk a szűrésbe, válogatásba, és már meg sem próbáljuk megállapítani, mi mennyire valódi. Ennek a jelenségnek már neve is van: ez az információs tanult tehetetlenség.
Ezzel a jelenséggel együtt jár egy általános elbizonytalanodás is, ami akár szorongássá is fokozódhat. Egyre gyanakvóbbak leszünk minden kapott információval szemben, egy kicsit talán lemondunk arról, hogy vannak alapvető tények, amelyre a ma ismert világunk épül.
Ha valaki idáig eljut, akkor két út áll előtte. Az egyik, hogy önvédelemből elzárja magát az információktól, és hagyja, hogy a világ elmenjen mellette. A másik, hogy elkezd hinni az összeesküvés-elméletekben, mert ha semmi sem biztos, akkor miért ne lehetne éppen ezekben az igazság? Mind a kettőre bőven láthatunk naponta példákat. Ha a felnőttek esetében, akiknek jó eséllyel már van egy kialakult világképük, ez ilyen erős, akkor érdemes belegondolni, mit érezhet egy gyerek, aki éppen most fedezi fel a világot, és hirtelen azzal kell szembesülnie, hogy minden és az ellenkezője is ugyanúgy igaz lehet! Ilyenkor különösen felértékelődik, ha van olyan megbízható felnőtt kéznél, akitől lehet kérdezni.
Éppen ezért lenne nagyon fontos, hogy az iskola a kérdések és válaszok színtere legyen a tananyag ledarálása helyett.
Fotó: Getty Images
Ha valaki elsősorban a közösségi médiából próbál tájékozódni a világ dolgairól, jó ha tudja: ezeken a platformokon gyorsabban terjednek a dezinformációk, mint a valódi tudományos eredmények és szakértői vélemények, egyszerűen azért, mert könnyebben érthetőek, és mivel a közösségi felületek a megosztásokból és interakciókból élnek, ezért csak részben korlátozzák ezek terjedését. Soha nem volt még fontosabb a tudatos fogyasztói hozzáállás, amit az idősebb generáció a saját bőrén tapasztal és tanul meg, de a fiatalabbak számára jól jöhet az útmutatás az egyébként is rengeteg megtanulandó dolog között.
Előtérben a valódi értékek
Hogy a mesterséges intelligencia és a tanulás-tanítás kapcsolata mennyire élő és égető kérdés, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy hazánkban is egyre több pedagógiai szakmai vita és műhelybeszélgetés foglalkozik a témával. A Történelemtanárok Egylete éves konferenciájának is ez volt a központi problémafelvetése idén. A kérdést kitágítva a nap első felében elhangzó előadásokon szó esett az álhírekről és a különféle politikai kampányokról, melyekben egyre nagyobb teret kap az AI, és így egyre nehezebb eldönteni, mi az ember által készített, és mi a mesterséges intelligencia által generált információs tartalom. A nap második felében pedig szakmai kerekasztal-beszélgetés keretében osztották meg egymással pedagógusok, milyen tapasztalatuk van a mesterséges intelligencia megjelenésével a napi gyakorlatban, mennyiben hátráltatja vagy segíti ez a munkájukat, milyen lehetőségeket és veszélyeket látnak abban a technológiai forradalomban, amelynek kétségkívül még csak a kezdetén járunk.
Azzal egyre gyakrabban találkoznak a tanárok egy-egy iskolai feladat kapcsán, hogy a gyerekek a ChatGPT segítségével találják meg a választ, vagy komplett fogalmazásokat íratnak a programmal, és azt sajátként próbálják meg bemutatni. Ezek most még könnyen kiszűrhetők egy olyan jelenség miatt, amit Krekó Péter „bullshit-problematikának” nevezett a TTE konferenciáján elhangzott előadásában. Rámutatott arra, amit valószínűleg már mindannyian tapasztaltunk, ha az OpenAI chatprogramját használtuk: általában választékosan megfogalmazott szöveget kapunk viszonylag nagy terjedelemben, de kevés valódi információtartalommal.
Még csak nem is arról van szó, hogy valótlan állításokat tartalmaznak, de sok olyan mondat van bennük, amelyek első ránézésre tudományosak vagy filozofikusak, mégsem jelentenek igazából semmit, vagy csak ugyanazt ismétlik többféleképpen.
Ez talán jól jöhet egy diáknak, amikor meghatározott számú szóból kell fogalmazást írnia, de aztán csalódni fog, hogy mégsem kap rá jó értékelést, jogosan. Ennél sokkal nagyobb problémát jelenthet, hogyha a programot használók egy idő után egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítanak az ilyen „lufi-mondatoknak”: ők lesznek azok, akik egy megfelelő panelekből összerakott álhírt azonnal igaznak fognak érezni. Soha nem volt még ennyire fontos, hogy egy szövegben a mélységet keressük és meglássuk a lényeget. Ha valami, ez lehetne a modernkori iskolák feladata: megtanítani a gyerekeket, hogy a felszín alatt ki tudják szűrni a lényeget, tudjanak elemezni és érvelni, és így amellett, hogy a saját céljaikra csak ötleteket adó alapként tudják használni a ChatGPT-t, a szándékos manipulációval szemben sem lesznek később teljesen védtelenek.
Vannak olyan tanulási segédeszközök, amelyeket teljesen legálisan használhat minden diák akár az érettségi vizsgán is: ilyen a számológép, a történelmi atlasz vagy a négyjegyű függvénytáblázat. Ha az órákon vagy az otthon elkészítendő házi feladatban esszé vagy műelemzés a feladat, használható többféle forrás is, csak ezeket fel kell tüntetni a dolgozat végén.
Ha a ChatGPT is legálisan használható segédeszköz lenne, legalább a tanórákon, akkor nem kellene a gyerekeknek titokban, a csalás eszközeként alkalmazniuk, és azt is megtanulhatnák ellenőrzött körülmények között, mire jó és mire nem jó ez a program.
A pedagógusok számára is hasznos az AI, sokan már most is használják, mivel a segítségével differenciált feladatsorokat lehet néhány jól célzott szempont megadásával generálni.
Fotó: Getty Images
Jó ez nekünk? És mire?
Az UNESCO az utóbbi években jelentős figyelmet és forrást fordít az oktatás és a mesterséges intelligencia kapcsolatára. Konferenciákat szervez a témában, oktatási segédanyagokat tesz elérhetővé, és hivatalos állásfoglalást is megfogalmazott. Ebben leszögezi, hogy a mesterséges intelligencia képes lehet kezelni a mai oktatás legnagyobb kihívásait, megújítani a tanítási és tanulási gyakorlatokat, a gyors technológiai fejlődés azonban elkerülhetetlenül számos kockázatot és kihívást jelent, amelyek túlmutatnak a napi politikán, és az eddigi szabályozási kísérletek rendre kevésnek bizonyultak. Ennek szellemében az UNESCO elkötelezett amellett, hogy támogassa a tagállamokat abban, hogy kiaknázzák az AI-technológiákban rejlő lehetőségeket a befogadás és a méltányosság alapelveinek tiszteletben tartásával.
Ez az átfogó szemlélet arra is rámutat, hogy a világunk éppen átalakul: egy olyan korszak felé haladunk, amelyben a mesterséges intelligencia életünk minden területét áthatja majd, sokszor úgy, hogy észre sem vesszük. Ez olyan szintű technológiai forradalom, amire nagyon régen volt már példa, és semmi kétség, hogy mérföldkő az emberiség fejlődési útján. Persze ezek nagy szavak, és épp emiatt ijesztőek is. De nézhetjük akár úgy is, hogy egy eszközt kaptunk a kezünkbe, amit használhatnánk csupa jó dologra:
az információ szabad áramlásával csökkenthetnénk a társadalmi egyenlőtlenségeket, több szabadidőnk lehetne sok munkafolyamat automatizálásával, és talán könnyebben találhatunk megoldást az olyan problémákra, amikkel eddig pusztán emberi logikával nem tudtunk mit kezdeni.
Ehhez persze jó lenne első lépésként minél jobban megismerni, mi is ez az új dolog, amivel mostantól rendelkezünk.
Az UNESCO olyannyira fontosnak tartja a témát, hogy a Pekingi Konszenzus keretein belül kidolgozott egy kiadványt, amelynek célja az oktatáspolitikai döntéshozók felkészítése a mesterséges intelligencia tudatos használatára. Ez azt is jelenti, hogy a közeljövőben már elvárás lesz, hogy legyen minden országnak elképzelése arról hogyan építi be az oktatási rendszerébe az AI nyújtotta lehetőségeket.
Átalakul az iskola szerepe
Az, hogy ebből semmit sem tapasztaltunk meg még csak szándék szintjén sem a hazai oktatásban, mondjuk úgy, hogy elgondolkodtató. Szerencsére a technika olyan gyorsan fejlődik, hogy ha nincs hamarosan hivatalos terv, akkor a rendszeren belül maguk a gyerekek lesznek azok, akik beviszik az iskolákba a mesterséges intelligenciára épülő, tanulást segítő porgramokat, mert rájönnek, hogy ezek hasznosak. Ahogy ők hozzáférnek az AI nyújtotta lehetőségekhez, úgy a tanáraik is: talán itt az ideje, hogy a lassan mozduló nagy rendszert belülről, apránként reformálják meg annak tagjai.
A mesterséges intelligencia egy eszköz, amit meg kell tanulni használni, és érdemes is, mert sok lehetőséget rejt. Ezt az eszközhasználatot el lehetne sajátítani akár az iskolában is, és akkor az AI hasznos és praktikus kiegészítője lehetne az iskolai foglalkozásoknak. A személyes odafordulást, a tanár-diák között szövődő bizalmi kapcsolatot semmiképpen sem helyettesítheti, sőt, mindez fel is értékelődhet egy technologizálódó világban. Attól tehát nem kell egyelőre tartani, hogy nem lesz szükség tanárokra, de hogy a feladatkörük és az iskola szerepe is néhány éven belül teljesen átalakul, az egészen biztos.
