A 45 éves egykori énekesnő, Myleene Klaas négy elveszített baba után döntött úgy, hogy – bár egyetlen porcikája sem szeretett volna politizálni – aktív részt vállal abban, hogy Nagy-Britanniában megváltozzon a vetélésekkel kapcsolatos törvényi szabályozás. Myleene a kiállásával azt szerette volna előre mozdítani, hogy a szigetországban ne csak a harmadik veszteség után, hanem már automatikusan az első után alapos kivizsgálásra küldjék a kismamát.
„Kitépett szívvel sétálsz végig a kismamák között”
Myleene a hosszú interjúban, amit az Independent című lapnak adott, őszintén beszélt arról, hogy a sorozatos veszteségélmények azután érték őt és új párját, miután közös gyermeket szerettek volna vállalni: „Négy keserű veszteség és egy mindenre kiterjedő, alapos vizsgálat kellett ahhoz, hogy végre világra jöhessen a szivárványbabánk” – mesélte Myleene, aki mindazt, amin a vetélések során keresztül kellett mennie, egész egyszerűen barbárságnak titulálta.
Egyszerűen nem találok más jelzőt arra az élethelyzetre, mikor a vizsgálóban közlik veled, hogy a várva várt gyermekednek nincs szívhangja. Majd miután ezzel az egy mondattal kitépték a szívedet, nincs más választásod, ki kell nyitnod azt az ajtót, ami a csillogó szemű, hatalmas pocakú kismamáktól eddig elválasztott, és végig kell sétálnod közöttük
– idézi fel a vele történteket, majd hozzáteszi, az első veszteségélmény után fogalma sem volt, hogyan tovább.
„Úgy éreztem, ha nem beszélhetek arról – és az volt a benyomásom, hogy ez márpedig így van –, ami velem történt, egész egyszerűen meg fogok fulladni” – vallja be, majd hozzátette, megdöbbentő az az agyonhallgatás és tabusítás, ami az ilyen típusú veszteséget körbeveszi – mindezt ráadásul annak ellenére, hogy a nők egy jelentős része (négyből egy) élete során legalább egyszer tapasztal hasonlót. „Nekem az lett a megküzdési stratégiám, hogy borzasztó hosszú ideig egyszerűen nem voltam hajlandó kimondani a vetélés szót.”
„Mintha a harctérről jöttünk volna…”
Myleene őszintén mesélt arról is, hogy a korai vetéléssel járó veszteség számára azért volt nagyon nehezen kezelhető, mert nem maradt semmi a kisbabája után, amibe – vigasz gyanánt – kapaszkodhatott volna.
Nincsenek igazán emlékeid; egy-egy korai ultrahangfotót vagy a pozitív terhességi tesztet leszámítva, nem marad semmid. Csak a sosem volt, sosem lett emlékek maradnak veled, semmi kézzel fogható – pontosan ezért történik meg sok kismamával az, hogy a lehető legmélyebbre nyomják és még maguktól is elzárják a fájdalmukat.
A három gyermeket nevelő édesanya azt mondja, miután aktívan kampányolni kezdett azért, hogy Nagy-Britanniában is változzon a vetélések körüli szabályozás, és egyre jobban belelátott a vetélések statisztikáiba, megdöbbenve vette tudomásul, hogy a veszteséget szenvedett kismamáknál ugyanolyan arányú a poszttraumatikus stressz, mint az Afganisztánból hazatérő katonáknál. „A különbség az, hogy a nőket egy ilyen tapasztalás után, ebben a sérülékeny lelkiállapotban egyszerűen hazaküldik; anélkül, hogy érdemi segítséget vagy bármiféle támogatást kapnának.”
„A gyerekeimnek jobb elbánást szeretnék”
A brit anyuka kiállásának fontos részét képezte egyébként, hogy változás legyen a vetélést kísérő dokumentációk nyelvezetében is. Myleene szerint ugyanis felfoghatatlan, hogy az orvosi személyzet elvárja egy, a veszteségen frissen átesett nőtől, hogy döntsön arról, mit kíván kezdeni a „terhességből fakadó tárgyakkal”, hogy egy komplett dokumentációt töltetnek ki velük, amiben többek között arról is nyilatkozniuk kell, hogyan kívánnak ezektől a „tárgyaktól” megszabadulni.
„Ez egyszerű barbárság. Miután négyszer is volt részem hasonlóban, úgy döntöttem, ha bármit tehetek azért, hogy a gyerekeim méltányosabb és emberibb elbánásban részesüljenek hasonló esetben, akkor azt meg fogom tenni” – magyarázza, majd hozzáteszi, mikor a kezdeményezés – melynek ő maga is aktív részese volt mindvégig – célt ért, azt érezte, volt értelme annak a sok szenvedésnek, amin keresztül kellett mennie az évek során.
