Ha valaki gyerekekkel foglalkozik, és nem túl érzékeny az életkorára, nagyon szórakoztató megkérdezni, hogy mit gondolnak a kicsik, hány éves lehet ő. A tippek általában 20 és 70 év között mozognak, teljesen függetlenül attól, hogy az illető valójában mennyi idős. A gyerekek ritkán gondolnak bele, hogy a felnőtteknek van életkoruk, és hogy az hasonlóan változik, mint a sajátjuk. Ugyanígy nehezen tudják elképzelni, hogy a tanár mit csinálhat, amikor éppen nem tanít. Ebből érdekes helyzetek adódhatnak. Tanárokat és diákot kérdeztünk arról, emlékeznek-e olyan helyzetre, mikor más szerepben találkoztak, és hogyan hatott ez rájuk.
Ajaj, mit írtam?
Néha elég az is, hogy a szerep megszokott ugyan, de valami apróság megzavarja az összképet. Egy oda nem illő szóhasználat, egy furcsa mozdulat, vagy valami, amit nem gondoltunk volna a másikról. Réka például, aki általános iskolában tanít, egy figyelmetlenségnek köszönhetően került kínos helyzetbe és mutatott magából a vártnál kicsit többet egy diákjának.
„A hatodikosokkal volt órám, és egy anyaggyűjtést igénylő feladathoz az egyik diák laptopot kért – meséli. – A második emeleten voltunk, az iskolai gépeket a földszinten tartjuk egy zárható szekrényben a tanáriban. Semmi kedvem nem volt lemenni a lépcsőn és visszajönni, úgyhogy odaadtam a gyereknek a saját laptopomat, ami ott volt a táskámban. Erre mondják, hogy hirtelen jó ötletnek tűnt. Annyira az órára koncentráltam, hogy végig sem gondoltam, csak haladni akartam, nagyon benne voltunk a folyamatban. Jellemző rám, hogy folyton rohanok, ezért lehetett az, hogy otthon csak összecsuktam a gépet, bedobtam a táskába, és mentem dolgozni, nem léptem ki semmiből, ami meg volt rajta nyitva.
A kislány kinyitotta laptopot, és az első, amit látott, a férjemmel váltott levelezés volt, amiben, hogy szalonképesen fogalmazzak, nem azt írtuk meg egymásnak, mit kell venni…
Először nem is vettem észre, mi történt, aztán láttam a gyerek arcát, és azt, hogy mozog a szeme, ahogy olvas. Végigfutott rajtam a pánik, de szerencsére nem az volt a reakcióm, hogy odarohanok, és elrántom a gépet, hanem viszonlag lassan (vagy legalábbis szeretném azt hinni) odaléptem, és azt mondtam: »Jaj, ne haragudj, segítek megnyitni a böngészőt«, és másodpercek alatt végigkattintgattam mindent, ami nyitva volt a képernyőn. Utána egész órán úgy helyezkedtem, hogy lássam, mit néz a kislány, de szerintem ő jobban megijedt, mint én, meg sem próbált mást csinálni, mint ami a feladat volt. Azt nem tudom azóta sem, mennyit olvasott el a privát levelezésemből, de ha megkérdezem, csak rontok a helyzeten. Ezt annyiban is hagytuk.”
Képünk illusztráció (Fotó: Getty Images)
Gábor magyar-történelem szakos, egy vidéki középiskolában tanít. Az irodalom nagyon fontos számára: amellett, hogy oktatja, alkot is, szépirodalmi lapokban és magazinokban publikál időnként. A kettőt nem szokta összemosni, élete két különböző területének érzi. De néha a sors máshogy alakítja a dolgokat.
„A gyerekeknek én csak a tanár voltam, sosem meséltem nekik, hogy mit csinálok még a tanítás mellett – mondja. – Nem is titkoltam soha, de a mi közös dolgunk más volt. Egyszer egy viszonylag népszerű magazinban jelent meg novellám. Az érettségire készülőkkel volt órám, mikor bejött az egyik srác, Domi, kezében a lappal. Letette elém, és kicsit számonkérően megkérdezte: »Ezt maga írta? Anyukám olvassa ezt az újságot, és ő mutatta.« Mondtam, hogy igen. »Máskor is ír novellákat?« »Előfordul«- vallottam be. Döbbenten nézett rám: »Azt akarja mondani, hogy maga írja azokat, amiket utána elemezni kell órán?« Azt éreztem a hangján, hogy eddig rendes embernek gondolt, most meg kiderül, hogy titokban ártatlan diákok életét keserítem meg. Majdnem bocsánatot kértem.”
Mit keres egy tanár egy koncerten?
Ha az ember mindig ugyanott és mindig ugyanolyan helyzetben találkozik a másikkal, akkor nehezére esik elképzelnie máshol, máshogyan, még ha tudatában is van annak, hogy mindenkinek több színtéren zajlik az élete. Sok gyerek azt gondolhatja, hogy a tanárai éjjel-nappal tanárok, és még ha tudják is, hogy van családjuk, mégsem tudnak rájuk magánemberként tekinteni, nehezen képzelik el őket iskolán kívül. A 17 éves Bálintnak van egy nagyon kínos nyári élménye ezzel kapcsolatban.
„Egy fesztiválon voltunk a barátaimmal három napot – meséli. – Az egész hoszabb volt, majdnem egy hét, de nem volt pénzünk végig maradni. Emiatt ki akartuk maxolni a dolgot, hogy ha már ott vagyunk, akkor semmit ne hagyjunk ki. Olyan koncerteket is meghallgattunk, amihez egyébként közöm sincs, azt sem tudtam, ki az előadó. Láttam így nagyon jókat meg nagyon rosszakat is, de a rossz is jó volt, mert azon meg lehetett röhögni. A második napon megint egy ilyen »olyan rossz, hogy már jó« programon voltunk, a színpad felé igyekeztünk másokon átnyomakodva, és akkor rám köszönt egy csaj. Sötét is volt, meg bevallom, annyira már nem voltam szomjas, nem jöttem rá hirtelen, honnan ismerem.
Eszembe jutott az is, hogy nem néz ki rosszul, de azt észrevettem, hogy egy tízessel idősebb lehet nálam, ettől egy kicsit elbátortalanodtam.
Mivel sziával köszönt, ugyanúgy válaszoltam. Akkor ért oda a legjobb barátom, akivel egy osztályba járunk, és nagyon zavartan azt mondta a lánynak, hogy »Jó estét«. Akkor jöttem rá, honnan ismerem: az iskolánkban tanít. Én meg letegeztem! Nagyon gyorsan elhúztam onnan. Még egy napig voltunk ott, végig attól rettegtem, hogy megint összefutunk, de nem láttam aztán már, lehet, hogy csak egy napra jött, vagy csak arra a koncertre. Aztán már attól paráztam, hogy mi lesz, ha az iskolában összefutunk, engem nem tanít, de a folyosón bármikor szembejöhet.
Szerencsére nagyon rendes, azóta sem említette soha, ugyanúgy csak köszönünk, ha elmegyünk egymás mellett, én meg próbálok nem nagyon elvörösödni közben.
Eszembe se jutott addig, hogy tanárok is járhatnak koncertre bulizni, persze miért ne járhatnának, de az is furcsa volt, hogy máshogy nézett ki, mint ahogy megszoktam, a ruhája, a haja, a sminkje, talán ezért is nem tudtam összerakni hirtelen, hogy ő az.”
Képünk illusztráció (Fotó: Getty Images)
Bálintot talán nem vigasztalja, de annak, amit átélt, van tudományos magyarázata. Az érzékelést és az észlelést Thomas Reid skót filozófus munkássága óta a pszichológia két külön folyamatként kezeli, nem véletlenül: attól még, hogy egy információ eljut hozzánk, nem biztos, hogy tudatosítjuk is. Ha nem illik bele a megszokott mintázatokba, akkor hajlamosak vagyunk nem elhinni, vagy észre sem venni. Ez segít a gyors döntéshozatalban, tehát hasznos; de ez okozza azt is, hogy ha valakit más helyzetben, más ruhában, más környezetben látunk, mint ahol szerintünk helye van, akkor az nagyon megdöbbentő, vagy akár fel sem ismerjük.
Az idő majd segít? Nem biztos!
Péternek még úgy is sikerült kínos helyzetbe kerülnie, hogy csak két évig tanított, aztán elhagyta a pályát. Mégsem tudott teljesen megszabadulni a korábbi szerepétől, mikor évekkel később váratlan helyzetben futott össze egy volt tanítvánnyal.
„Földrajz-testnevelés szakon végeztem, aztán továbbképeztem magam személyi edzőnek – mondja. – Tanítani nagyon szeretek, de nem nagy tömegben, nekem sokkal jobb érzés, hogy egyénileg foglalkozhatok mindenkivel, egy osztálynyi gyerekkel elveszettnek éreztem magam. És nem is tudtam megélni a pénzből, amit kerestem. Eleinte minden jól ment, de aztán beütött a Covid, bezárt az edzőterem, ahol dolgoztam, és ott álltam hirtelen munka nélkül. Egy barátom akkor már egy bútoráruháznál dolgozott egy ideje, mondta, hogy ők is bezárnak, de a webáruházuk működik, sok a megrendelés, mindenki most akarja berendezni a lakását, mert egész nap otthon van: menjek oda futárnak! Erős fizikumom van, nem gond a cipekedés, a pakolás. Jelentkeztem, felvettek.
Nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy egy olyan időszakban, mikor sokan elveszítik a munkájukat, én dolgozhattam, ráadásul találkozhattam emberekkel még akkor is, amikor mindenki került mindenkit, és az emberek teljesen elmagányosodtak. Egyáltalán nem éreztem ezt visszalépésnek, de azért bíztam benne, hogy nem tart örökké, majd vége lesz a járványnak, és megint szükség lesz rám személyi edzőként. Egyszer egy lapra szerelt szekrényt kellett kivinnem, ketten mentünk, de volt lift, a kollégámat nem akartam ugráltatni, mondtam, hogy várjon meg nyugodtan a kocsiban, majd én felviszem.
Nem volt senki otthon, csak egy srác, olyan 16-18 lehetett. Én nem ismertem meg, de ő teljes döbbenettel mondta, ahogy ajtót nyitott: »Petya bá’!«
Nagyon megörültem neki. Aztán, mkikor bevittem mindent, odanyúlt az ajtó melletti komódhoz, ott volt egy kétezres, valószínűleg a szülők készítették oda, hogy ha majd jön a bútorszállító, akkor adja neki oda. Ott állt a pénzzel a kezében, én szemben vele, és elmondhatatlanul kínos volt az egész. Abban a néhány pillanatban volt minden: teljesen összezavarodtak a szerepek, hirtelen ő lett a pénzes megrendelő, én pedig az alamizsnát elfogadó rászoruló, miközben mind a kettőnk fejében teljesen más kép élt a másikról és arról is, hogy mi a kettőnk viszonya.
Nagyon óvatosan nyújtotta oda a pénzt, én udvariasan megköszöntem és elmentem, de még napokig bennem volt az a furcsa zavart érzés. Szerintem ő is így volt ezzel. Egyikünk sem tett semmi rosszat vagy kellemetlent, de az alatt a másfél év alatt, amíg futárkodtam, ez volt a legrosszabb élményem, pedig sokféle emberrel találkoztam, sok lakásban megfordultam. Azóta azt hiszem, hogy aki tanár volt egyszer, az mindig tanár marad, vagy legalább addig, míg akár egy tanítványa is emlékszik rá.”
