A tiszteletet és egyúttal alázatot kifejező fél térdre ereszkedés (avagy genuflexió, habár ezt kifejezést aligha használja bárki) gyakorlata akár ősinek is nevezhető: a gyökerei valószínűleg az ókori Perzsa Birodalomig vezetnek, ahol a megfelelő üdvözlés a társadalmi rangtól függött. „Abban az esetben, ha valaki egy kicsit is alacsonyabb rendű a másiknál, a csókot az arcára adják” – írta Hérodotosz görög történész Kr. e. 430 körül a perzsa szokásokról. „Amikor a rangkülönbség nagy, az alsóbbrendű a földre borul.”
Ezt a proszküneszisz néven ismert hajbókolási kultúrát, amelynek a térdhajtás is fontos részét képezte, III. Alexandrosz, vagyis Nagy Sándor is megtartotta, amikor egy évszázaddal később átvette a birodalom irányítását. Ugyanakkor az uralkodó görög és makedón alattvalói közül sokan helytelenítették az új rituálét, mivel úgy gondolták, hogy az ilyen gesztusokat az isteneknek kellene fenntartani.
A tiszteletadás jeleként történő fél térdre ereszkedés azonban a későbbiekben mind a vallási, mind világi szférában népszerűnek bizonyult. A katolikusok például amikor az eucharisztiát (avagy az oltáriszentséget) tartalmazó tabernákulummal szemben rendszerint térdet hajtanak, a lovaggá ütési ceremóniák alkalmával pedig ma is többnyire térdeplő pozíciót vesznek fel az érintettek (habár nem minden országban).
Fél térdre ereszkedés egy mexikói katolikus templomban (fotó: Patrick AVENTURIER/Gamma-Rapho via Getty Images)
És ha már a lovagoknál tartunk: valószínűsíthető, hogy a térdhajtás először a lovagkorban (azaz kb. a keresztes háborúk idejétől a 15 századig) kapott romantikus színezetet. Ekkoriban hódított ugyanis az ún. udvari szerelem (vagy lovagi szerelem) ideája, amely a lovagok és a nemes udvarhölgyek között szövődő plátói – azaz papíron mindenfajta testiséget nélkülöző, ám a szenvedélyes érzelmektől valósággal túlcsorduló – kapcsolatokban manifesztálódott: a lovagok verseket, dalokat írtak a hölgyek tiszteletére, bódító szóvirágokba bonyolódva udvaroltak, és szerelmi zálogot kaptak a szeretett nőtől, ha csatába vagy lovagi tornára indultak.
I. Erzsébet lovaggá üti Francis Drake-et (forrás: Public Domain)
Ebben az időben a házasságok elsöprő többsége elrendezett volt, vagyis akkor tekintették sikeresnek, ha anyagi társadalmi és dinasztikus előnyökkel járt; így az udvari szerelem a nemesek számára egyfajta szociálisan elfogadott módja volt annak, hogy kifejezzék és megéljék a házasságban nem mindig fellelhető gyengéd érzelmeket, illetve a romantika iránti igényt – mindaddig, amíg a tisztaságra és a hűségre vonatkozó szabályokat szigorúan betartották (legalábbis a korabeli irodalmi műveknek, amelynek a lovagi szerelem igen kedvelt témája volt, szigorúan betartották – hogy a valóságban is így történt-e, az már más kérdés)
Az udvari szerelemnek még egy 31 pontból álló szabályrendszere vagy afféle manifesztója is volt, amelyet egy 12. századi francia szerző, bizonyos Andreas Capellanus dolgozott ki a De Arte Honeste Amandi (Az udvari szerelem művészete) című művében. Csak néhány érdekesebb példa (az összeset pl. itt lehet elolvasni angolul):
- A házasság nem igazi mentség arra, hogy ne szeressünk.
- Aki nem féltékeny, az nem tud szeretni
- Köztudott, hogy a szerelem mértéke mindig növekszik vagy csökken
- Nem illik olyan nőt szeretni, akit az ember szégyellne feleségül venni.
- Az igazi szerelmes nem kíván senkit ölelni, csak a szerelmét.
- A szerelem ritkán állja ki a nyilvánosságot
- Ha a szerelmet könnyű elérni, értéktelenné válik; ha viszont nehéz, az értéke megnő
- Minden szerelmes elsápad a szerelme jelenlétében.
- Ha egy szerelmes hirtelen megpillantja a szerelmét, a szíve megdobban.
- Egy új szerelem elűzi a régit
- A féltékenység és így a szerelem is fokozódik, ha az ember gyanakszik a szerelmére.
- Akit a szerelem gondolata gyötör, az nagyon keveset eszik és alszik.
- Az igazi szerelmest csak az foglalkoztatja, amiről úgy gondolja, hogy kedvesének örömet okoz
- Az igazi szerelmest állandóan és szünet nélkül megszállottan gondol a szerelmére
- Semmi sem tiltja, hogy egy nőt két férfi, vagy egy férfit két nő szeressen
Szíve hölgye előtt térdeplő lovag egy korabeli ábrázoláson (forrás: Public Domain)
Bár erről pont nincs semmiféle külön szabály, az udvari szerelmet ábrázoló korabeli műalkotások egy részén a lovag az imádott nő előtt térdepel; természetesen nem azért, hogy feleségül kérje (hisz a nő nagy valószínűséggel már házas), hanem hogy így fejezze ki mérhetetlen elkötelezettségét és alázatát.
Alighanem innen eredeztethető az a modern hagyomány, amely szerint térden állva illik feleségül kérni egy nőt (mondjuk páncélt nem muszáj hozzá viselni); hogy ez pontosan mikor alakult ki, azt nehéz megmondani, de nagy valószínűséggel valamikor a 19. század elején, amikor az addig gyakorlatilag egyeduralkodónak számító elrendezett házasságokat lassacskán kezdték felváltani a szerelmi házasságok.
