Néhány napja kiírtam a Facebookra, hogy ősztől indítok egy csoportot pároknak, ami havi egy este lesz, célja a kapcsolat ápolása és megerősítése. Egyszerűen azért, mert tapasztalom, hogy a hozzám forduló pároknak elsősorban közös, dedikált időre van szüksége. Ez nem terápia, hanem kapcsolaterősítő workshop, hogy legalább havonta egyszer szánjunk tudatosan időt egymásra egy olyan világban, ahol a házasságok komoly veszélyben vannak. A poszt alatt percek alatt záporoztak a kommentek. És ami meglepett: a legtöbb nem arról szólt, hogy „ez mennyire fontos” – hanem arról, hogy „Ezt lehetetlen megoldani”. „Gyerek mellett? Esélytelen.” „Nálunk nincs, aki vigyázzon a gyerekekre.” „Még ha akarnánk se férne bele.”
Meglepő? Talán. Szomorú? Nagyon is. Mert ha valóban igaz, hogy a párok döntő többsége nem tudja megoldani, hogy havi egy estét kettesben töltsön, akkor nem csoda, hogy annyi házasság elfárad, széthullik, és végül mindenki veszít – a férj, a feleség, és bizony a gyerek is.
Hodász András (Fotó: Csomádi Ferenc)
Mission impossible?
Régen minden jobb volt? Nem biztos, de más volt, az kétségtelen. Sokszor generációk laktak együtt, egy fedél alatt, vagy legalábbis közel egymáshoz. Gyakran a nagymama, vagy egy másik rokon volt a bébiszitter. Ma a tablet, vagy az okostelefon. És ez nem vicc, hanem realitás. Egy generációval ezelőtt még természetes volt, hogy a család több szálon fonódott össze: nagyszülők a közelben, testvérek, szomszédok, rokonok, sőt talán a gyerekek is többet voltak együtt, bandáztak az idősebb testvérek felügyelete mellett. Emlékszem, még az én kamaszkoromban is az volt a program suli után vagy hétvégén, hogy a környékbeli srácokkal mentünk focizni, biciklizni, vagy szerepjátékozni. Ha a szülők szerettek volna kicsit kettesben lenni, nem kellett hetekkel előre bébiszittert keresniük. Valaki mindig ott volt.
Ma? Más a világ. A nagyszülők sokszor sok száz kilométerre élnek, vagy ha közel is, gyakran aktív életet élnek: utaznak, sportolnak, újra élik a fiatal éveiket. Ami önmagában jó hír – hiszen ők is megérdemlik, hogy élvezzék a szabad életet –, de közben az unokázás már nem ugyanazt jelenti, mint régen. Sok fiatal pár számol be róla, hogy mintha kellemetlen teher lenne a gyerekvigyázás a szüleik számára. És ott vannak azok a szülők, akik teljesen egyedül, minden külső segítség nélkül próbálnak helytállni. Nem csoda, hogy úgy érzik: a kapcsolatuk ápolása mission impossible.
Amikor a nagyszülő nem pelenkáz, hanem világot jár
Tudom, hogy örök vita tárgya lehetne, hogy régebben volt jobb, vagy most, de egy biztos: a családmodell átalakult. A nukleáris család – anya, apa, gyerek(ek) – vált az uralkodó formává, minden előnyével és minden árnyoldalával. Előny, hogy van intimitás, szabadság, önállóság. Hátrány, hogy a szülők egyedül maradnak a terheikkel.
Volt idő, amikor a közösség természetes támogató háló volt, ma sokan a szomszédaikat sem ismerik, így a segítség sokaknál egyszerűen hiányzik. Ez nemcsak a kapcsolatainkra nyomja rá a bélyegét, hanem arra is, hogy egyre kevesebb gyereket vállalnak a párok, hiszen egyre elviselhetetlenebbnek tűnik a teher.
Ha csak szülők vagyunk, ki vigyáz a házaspárra?
Pedig fontos lenne küzdeni ezért a heti vagy havi egy estért. Nem csak a romantika miatt, és nem csak a szerelem újraélesztéséért, hanem azért is, mert a kapcsolat minősége meghatározza azt is, hogy milyen szülők tudunk lenni.
Ha elfelejtjük, hogy nemcsak anyák és apák, hanem férjek és feleségek is vagyunk, akkor lassan kicsúszik a talaj a lábunk alól. A gyerekek biztonságérzete nagyrészt abból fakad, hogy látják: a szüleik szeretik egymást. Egy stabil házasság nem luxus, hanem alapfeltétel. És ezt a gyerek is érzi.
Emlékszem egy házaspárra, akik azt mondták: „Mi már csak a gyerekek miatt vagyunk együtt.” Ezt válaszoltam: „Pont emiatt kellene kettesben is lenni. Mert a gyerekek megérdemlik, hogy lássák: a szülei nem csak túlélnek, hanem szeretnek is.”
„A gyerekek megérdemlik, hogy lássák: a szülei nem csak túlélnek, hanem szeretnek is” (Fotó: Getty Images)
Lehetséges kiutak – nem csak a nagyi tud segíteni
Oké, de mit lehet tenni, ha tényleg nincs nagyszülő a közelben, vagy ha nem elérhető?
Igyekezzünk kreatívnak lenni. Íme néhány ötlet:
- Barátokkal „gyerekcsere”: egyik héten ők vigyáznak a tieitekre, a másik héten ti az övéikre.
- Bébiszitter: nem luxus, hanem befektetés a kapcsolatba. Tudom, hogy nem olcsó, de a válás még drágább.
- Páros csoportok, workshopok, terápia. Bármi, ami miatt egy kis nyomás van rajtatok, hogy most meg kell oldani, nem lehet halogatni.
- Közösségi megoldások: egyre több helyen vannak közösségi terek, játszóházak, közösségi szülői csoportok, amik enyhíthetik a terhet.
És nem kell mindig nagy dolgokra gondolni. Nem több hetes utazásról van szó, hanem apró szokásokról. Egy közös kávé reggel, mielőtt a gyerek felébred. Egy séta este, amikor már alszik. Egy heti „rituálé”, ami csak a kettőtökről szól. Ezek az apró szigetek tartják életben a kapcsolatot.
A legnagyobb ajándék
Tudom, hogy nehéz. Tudom, hogy sokszor tényleg lehetetlennek tűnik. De én látom az érem másik oldalát, a párokat, akik ott ülnek nálam a kanapén, és azon szomorkodtak, hogy bárcsak több időt töltöttek volna kettesben az elmúlt évek alatt. Nem új gondolat, csak újra és újra tudatosítani kell: ha egy pár időt szán egymásra, az nemcsak a kapcsolatukat erősíti meg, hanem a gyerekeik jövőjét is.
Mert a legszebb örökség, és a legnagyobb ajándék, amit egy gyermek a szüleitől kaphat, ha a szülei jól vannak együtt. Nem tökéletesen – mert olyan nincs –, hanem őszintén, figyelemmel, szeretettel.
Heti egy este? Lehetetlennek tűnhet. De talán épp ez az, ami miatt igazán érdemes küzdeni érte.
