Hogyan tűnhet el egy császári kincs?
A történet 1918-ig, az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásának idejéig nyúlik vissza. Az utolsó uralkodó, I. Károly akkor – attól tartva, hogy az állam megszűnésével a családi vagyon is veszélybe kerül – a Habsburgok magánékszereit a bécsi Hofburgból Svájcba vitette. A csomagban nem állami koronázási jelvények voltak, hanem úgynevezett családi darabok: a „Florentiner”, Sisi gyémántkoronája, Mária Terézia smaragdórája, valamint több, generációkon át örökített ékszer.
A nyom azonban az 1920-as évek elején megszakadt. A kincs hollétéről csak találgatások keringtek: egyesek titkos eladásokról beszéltek, mások lopásról, megint mások arról, hogy a család háborús vagy emigrációs költségei „elnyelték” az értékeket. A „Florentiner” különösen sok fantáziát megmozgatott, mivel ez az a ritka, különleges darab, amelynek sorsa a Monarchia bukása után teljesen homályba veszett.
Kiderült: nem lopták el, csak nagyon jól elrakták
Most azonban kiderült, hogy a kincsek nem tűntek el – csak egy tengerentúli széf mélyén várták, hogy valaki újra rákérdezzen a sorsukra. Habsburg Károly – az utolsó császár unokája – egy nyilatkozatban elmondta: a „Florentiner” és más családi ékszerek egy kanadai banknál lévő biztonsági trezorban voltak elhelyezve. Hogy pontosan ki vitte oda, mikor és miért hallgattak róla száz évig, azt nem részletezte, de az biztos, hogy a család most már azonosította és magántulajdonként tartja számon a darabokat.
Miért ekkora szám a „Florentiner”?
Mert ez nem „csak” egyszerű gyémánt. A 14. század óta emlegetett, sárgás árnyalatú, különleges csiszolású kőről beszélünk, amely a Habsburgokhoz került, és évszázadokon át a dinasztia pompájának szimbóluma volt. A Monarchia bukása után mindenki azt hitte, hogy a történelem viharában elveszett, beolvasztották vagy szétdarabolták. Most úgy tűnik: egyben maradt, és megvan.
Ez a sztori egyszerre családtörténet, kincsvadászat és egy kis európai történelemóra. A Habsburgok magánékszerei hivatalosan nem „állami kincsek”, ezért nem úgy kezelik őket, mint a közgyűjtemények tulajdonát – mindez megmagyarázza, hogyan kerülhetett egy bécsi császári palotából egy észak-amerikai bankszéfbe.
Az viszont biztos, hogy a felfedezés újra felveti a kérdést: mennyi minden pihenhet még ma is elfeledve széfekben a nagy európai uralkodóházak hagyatékából?
Fotó: Getty Images
