Gisèle Pelicot ügye: hol kezdődik, meddig tart?
Gisèle Pelicot története az egész világot megrázta. 2020-ban derült fény arra, hogy az asszonyt férje, Dominique Pelicot tíz éven át altatókkal öntudatlanná téve rendszeresen megerőszakolta és másokkal is megerőszakoltatta, miközben az aktusokról filmfelvételt készített.
A bűntény feltárása során a férj mellett 51 férfi került a vádlottak padjára, és további harmincnak nem sikerült kideríteni a személyazonosságát, ők tehát a mai napig szabadlábon vannak. Gisèle Pelicot hosszas vívódás után úgy döntött, hogy az ügy bírósági tárgyalása legyen teljesen nyílt, így a közvélemény végigkövethette a teljes folyamatot az ítéletek megszületéséig. Gisèle Pelicot bátorságával, őszinteségével példaképpé vált sokak számára világszerte. És most egy könyvvel is jelentkezett. A Nem az én szégyenem – Himusz az élethez címet viselő kötet Magyarországon a világpremierrel egy időben jelent meg az Open Books gondozásában.
Fotó: Afp
Azzal együtt, hogy vannak történetek, amelyeket nem lehet elégszer elmesélni, hogy soha ne merüljenek feledésbe, és Gisèle-é is ilyen, felvetődhet, hogy miért van szükség az írásos formára is, amikor minden részletesen visszakövethető a nyomtatott és online sajtóban, készült már dokumentumfilm is az esetről, sőt, Gisèle lánya, Caroline is megírta egy könyvben a maga verzióját. Csakhogy ez a kötet nem azt a történetet meséli el, amit már mindannyian jól ismerünk Gisèle bátor kiállásának köszönhetően.
Nem az én szégyenem – megrázó Gisèle Pelicot új könyve
Ez a könyv egy újabb coming out, mert a szerző arról beszél, amiről az áldozatok sosem szoktak: elmondja, mit történt vele a közismertté vált események után. Olyan tabutémákat érint, amelyekről a társadalom többsége kínosan feszengve nem akar tudomást venni. A Nem az én szégyenem – Himnusz az élethez a retraumatizálódás különféle formáiról szól. Arról, hogyan küzdenek a családtagok egymás fájdalmával és értetlenségével, miközben a sajátjukkal sem tudnak mit kezdeni. Arról, hogyan lehet egy hirtelen megszakadt, alapjaiban megrendült életet folytatni, vagy elölről kezdeni, miközben már egész biztosan kevesebb idő van hátra, mint amit az érintett addig leélt. És persze a nyilvánosság szerepéről: milyen ereje és veszélyei vannak annak, ha valaki őszintén a világ elé tárja legmélyebb fájdalmát.
Hol romlott el minden?
A könyvben Gisèle ugrál az idősíkok között, de ez egyáltalán nem teszi nehezen követhetővé a történetet. Onnan indul, ahonnan mindannyian ismerhetjük őt: az első megdöbbenéstől, amikor elkezdtek feltárulni a történtek. De aztán visszatér saját életének kezdeteihez: édesanyja korai elvesztéséhez, a testvérével való kapcsolatához, az első találkozáshoz Dominique-kal, a házasság első éveihez. Sorra vesz minden mozzanatot, és az olvasó vele együtt keresgél és gondolkodik: mit nem vett észre? Volt fordulópont, amikor a példás családi életből hirtelen rémálom lett?
Mik voltak a jelek, amelyek utólag talán azonosíthatók, hogy ezzel a kedves fickóval valami nagyon nincs rendben?
Nagyon megnyugtató lenne találni valamit, ami mindent megmagyaráz, és amitől fellélegezhetünk: „Ja, hát ezért!” De ahogy halad a történet, egyre nyilvánvalóbb, hogy nehéz lesz rámutatni egyetlen tényezőre.
Dominique és Gisèle kapcsolatában mindig a nő volt az erősebb, határozottabb, amit a konzervatív sőt, bántalmazásig erőszakos édesapa árnyékában felnőtt Dominique nehezen tudott összeegyeztetni saját elveivel. Még akkor is így volt ez, amikor látszólag elfogadta, hogy a felesége karriert épít, sikeresen irányít egy családot, és megoldja azokat a problémákat, amelyeket ő okozott: bedőlt hitelek, félresikerült projektek, félresiklott döntések mentén alakult a család élete, mindig borotvaélen táncolva, mindig az asszony talpraesettségének köszönhetően épp hogy helyrebillenve.
Dominique elfogadta a kényelmes megoldásokat, miközben titokban azt kereste, mi az a terület, ahol erősnek, magabiztosnak érezheti magát, és ahol ő veheti át az irányítást társa felett. Fokozatosan felépített egy párhuzamos valóságot, ahol mindent ő tartott kézben, és ahová elmenekülhetett, amikor gyengének és bizonytalannak bizonyult a Giséle-lel épített közös életükben. Közben mindvégig vigyázott rá, hogy ebbe a világba a felesége ne pillanthasson bele, hiszen ez biztosította a teljes uralmat felette. Giséle úgy volt központi figura férje titkos életében, hogy ő maga erről mit sem tudott, mivel ott csak a teste volt jelen, a tudatát elnyomták az erős nyugtatók, amelyek napközben mmutatkozó mellékhatásait valami rejtélyes betegségnek vélt, és ez állandó halálfélelmet és bizonytalanságot okozott számára. Dominique mellette volt, támogatta, orvostól orvosig kísérte – miközben jól tudta, hogy az egészet ő okozza.
Együtt, mégis egyedül: hogyan érintette a Pelicot-ügy a gyerekeket?
Gisèle azt sem rejti véka alá, hogyan rengette meg alapjaiban az egész családját, amikor fény derült a történtekre. Dominique-kal három gyereket neveltek fel, és már ők maguk is saját családot alapítottak, amikor szembesültek azzal, hogy az idillinek gondolt szülői ház milyen sötét titkokat rejt.
„Én nem fogom tudni megvigasztalni, ahogy ő sem engem” – írja az egyik fiáról Gisèle .
A ritka telefonbeszélgetéseink rosszul végződtek. Már arra sem voltunk képesek, hogy elmondjuk egymásnak, hogy vagyunk. Mindenki a maga módján küzdött az igazsággal, anélkül hogy tudta volna, hová fog kilyukadni.
A betonbiztosnak tartott családi egység hirtelen felbomlott, amikor a gyerekeknek rá kellett döbbenniük, hogy a tökéletesnek hitt gyerekkoruk hazugság volt, és a védelmezőnek, kedvesnek gondolt apa képe sem volt igaz. Azzal is szembesültek, milyen könnyen bízták rá a saját gyereküket a nagyszülőkre, pedig megesett, hogy az egyik szobában ott aludt egy gyerek, miközben a másikban éppen Gisèle-t erőszakolták meg. A nyomozás közben kiderült, hogy Dominique bizonyos szinten tárgyiasította a saját lányát és a két fia feleségeit is, titokban képeket készítve róluk.
Ezek a mozzanatok egyenként is rendkívül súlyosak és nehezen feldolgozhatók, a nagy egész részeiként pedig kibírhatatlan fájdalmat és feszültséget keltettek a családtagokban. Közben azzal is szembe kellett néznük, hogy a számukra fontos emberek is szenvednek. Egymás felé érzett harag, bűntudat, sajnálat, együttérzés kavargott folyamatosan, és ezt mindenki más eszközökkel és más ritmusban próbálta kezelni. Azaz, ha pontosak akarunk lenni, akkor nem használhatunk múlt időt: a Pelicot-család tagjai számára ez egy egész életen át tartó folyamat. Az, hogy Gisèle a teljes kép megmutatásához ezt is a nyilvánosság elé tárja, különösen fontos, mert az erőszakos bűncselekmények kezelése a legtöbb esetben megáll a jogi igazságszolgáltatás szintjén, és az áldozatok magukra maradnak a saját és hozzátartozóik fájdalmával és helyreállíthatatlan kapcsolataikkal.
Gisele Pelicot (2. jobbról) ügyvédje, Stephane Babonneau (jobbra) kíséretében, az avignoni bíróság előtt álló nők gratulálnak neki, miután a vád befejezte az ügyet Dominique Pelicot tárgyalásán. Fotó: Afp
A nyílt tárgyalás hatása: miért kérte Gisèle Pelicot a teljes nyilvánosságot?
A történet kulcsmozzanata talán az a pillanat, amikor Gisèle eldönti, hogy nem zárt ajtók mögött szeretné tárgyalni az ügyet, és nyilvános tárgyalást kér. Ezen a ponton visszanyeri végre az irányítást az élete felett, és átkeretezi a saját szerepét is. Ekkor válik áldozatból túlélővé, passzív elszenvedőből aktív és tudasos cselekvővé. Ebben a pillanatban lép elő az a Gisèle Pelicot, aki aztán milliók példaképe lett. Az érvei, amelyekkel megindokolja a döntést, megfellebezhetetlenek.
Ötven ember tömeget jelent az igazságszolgáltatás falai között. A hangjuk óhatatlanul el fogja nyomni az enyémet.
Gisèle úgy érezte, egyedül fog ott állni bántalmazóival szemben, hiába lépnek fel vádlóként a gyerekei is, az ő egyéni történeteik teljesen mások, mint az övé. Támogató hátországként így egy nagyobb közösséget szeretett volna maga mögött érezni. És még egy fontos indoka volt: a zárt tárgyalás a vádlottakat is védi attól, hogy kiderüljön a kilétük, pedig fontos megmutatni, hogy bárki lehet erőszaktevő, akármelyikünk szomszédja vagy ismerőse. A nyílt tárgyalás az átlagember álarcát rántja le azokról, akik Dominique Pelicot házában jártak, látták, hogy mi történik ott, részt is vettek benne, és meg sem fordult a fejükben, hogy ezt jelentsék a hatóságoknak, holott tudták, hogy amit tesznek, túlmegy minden törvényi és erkölcsi határon.
A közvélemény reakciója mégsem volt egyértelműen pozitív. Aki csak találkozott a történettel, mélységesen megdöbbent, és a szinte felfoghatatlan szörnyűség feldolgozására sokszor az elhárító és bűnbakkereső mechanizmusok indultak el. Az olyan vélemények, hogy „az nem lehet, hogy nem sejtett semmit az egészről”, vagy hogy „kizárt, hogy nem váltotta ki ezt valamivel”, lassan halkultak csak el, ahogy a tárgyalás folyamata haladt előre, és egyre nyilvánvalóbbá váltak az ügy részletei. A nyílt tárgyalás ebben is sokat segített: egy teljes társadalomnak kellett nagyon hasonló folyamaton végigmennie, mint Gisèle-nek, és ami a végén maradt, az a kollektív bűntudat: hogyan történhet ilyesmi mindenki szeme láttára, úgy, hogy mégsem veszi észre senki? A könyv címe így nyer értelmet: valóban nem Gisèle szégyene, amit vele tettek, hanem az elkövetőké – és közvetve mindannyiunké.
