A BAFTA-ig viszont eljutott, két díjat is kapott: Robert Aramayo lett a legjobb férfi főszereplő, Lauren Evans pedig a castingért nyerte el a Brit Filmakadémia elismerését. Ez a gála azért is emlékezetes, mert az idén 55 éves Davidson is jelen volt, s a szervezők valamiért nem számoltak azzal, hogy a lényegét tekintve még mindig gyógyíthatatlan Tourette legismertebb tünetei (akaratlan mozdulatok és sokszor trágár, sértő szavak hangos kimondása) nem kedveznek az élő közvetítésnek – még akkor sem, ha az csúsztatással jut el a nagyközönséghez.
Történt ugyanis, hogy amikor két sztár, Michael B. Jordan és Delroy Lindo tartózkodtak a színpadon, betegségének sajátosságaként Davidson rasszista mondatokkal „kommentálta” az eseményeket – amelyből úgy is kisebb botrány kerekedett, hogy hasonló eseményekkel számolniuk kellett volna a szervezőknek. Feltéve, hogy látták a filmet, amelyet nomináltak és díjaztak a BAFTA-n.
Tikkelés egy életen át
(Forrás: Cinefil Co. Kft.)
Valóban nehéz elképzelni, mire is számítottak az esemény szervezői, hiszen Kirk Jones (Lottózsonglőrök, Mindenki megvan) filmjében a lehető legkonkrétabban láthatjuk-hallhatjuk, milyenek a mindennapjai egy Tourette-szindrómásnak. John Davidsonról 1989-ben készített nagy visszhangot kiváltó dokumentumfilmet a BBC, Jones ezt az alkotást, és a Miket nem beszélekben producerként is szerepet vállaló főszereplője személyes élményeit dolgozta bele forgatókönyvébe: a film keretét az a nap adja, amikor az aktivistát kitüntette a királynő (miután a férfi akaratlanul is bekiabálta, hogy „Fuck The Queen”), egyébként pedig hagyományos lineáris szerkezettel ismerhetjük meg, milyen hosszú és nehéz út vezetett odáig, hogy Davidson a saját élete megkönnyítése mellett sorstársain is segíteni tudjon.
A Miket nem beszélek azt a könnyed, de nagyon is hatásos, szórakoztató filmnyelvet beszéli, amelyhez a szigetországi filmesek általában nagyon értenek – és amelyet nem csak Jones rendezései, de az olyan kvázi klasszikusok is képviselnek, mint az Alul semmi, vagy a Billy Elliot. Itt is egy köznapi környezetben nevelkedő különc a főhős, akivel hosszú évekig nem tud mit kezdeni a társadalom.
Egyszerűen azért, mert a Tourette-szindróma olyasfajta rendellenesség, amelyhez rendkívül nehéz alkalmazkodni – annak is, akinél jelentkezik, s annak is, akinek egy ismerőse elméjét támadja meg.
Nem az ördög beszél belőle, hanem a Tourette
(Forrás: Cinefil Co. Kft.)
John Davidson drámája elsősorban abból fakad, hogy a 80-as, 90-es években még a világ felvilágosultabb része is keveset tudott erről a rendellenességről, nem beszélve a munkásosztályról. Ebből fakadóan, ha valaki köpködött és csapkodott, valamint ronda dolgokat kezdett kiabálni az utcán, nemhogy toleranciára nem számíthatott, de előfordulhatott az is, hogy elvitte a rendőrség. Davidsonnal otthon sem tudtak mit kezdeni, a családi asztal mellől is elűzték, az iskolában állandó megaláztatással és fizikai fenyítésekkel kellett szembe néznie, és ha nem találkozik egyik barátja édesanyjával, aki saját fiaként tekintett rá, és minden helyzetben segítette beilleszkedését, valószínűleg végképp vakvágányra futott volna az élete.
A Miket nem beszélek legfőbb hatáseleme ebből fakadóan nem is feltétlenül az, ahogy Robert Aramayo – egyébként valóban csodálatos – színészi játékának köszönhetően megismerhetünk egy Tourette-szindrómás embert, hanem az, ahogy a többi szereplő reagál Davidson tüneteire.
Zavarba ejtő látni, ahogy szülei házassága tönkremegy, mert nem értik, nem tudják kezelni egyik gyermekük állapotát, s bár viszonylag hamar nyilvánvalóvá válik számukra, hogy John senkit sem akar megbántani, mivel a Tourette egyik markáns tulajdonsága, hogy elszenvedője éppen azokat a szavakat, mondatokat kiabálja az emberek arcába, amelyek az adott helyzetben a legsértőbbnek, legfájóbbnak hatnak, az lehet a néző érzése, mintha igazából senki sem akarná igazából elhinni, hogy Davidson nem direkt csinálja.
Bábu vagy, nem te lépsz. Valaki irányít
(Forrás: Cinefil Co. Kft.)
Tourette-szindrómásnak lenni nem morális, erkölcsi kategória – mostanra ez már triviális kijelentésnek számíthatna, de a BAFTA-n történtek is jól jelzik, hogy a társadalom még most sincs teljesen tisztában a betegség tulajdonságaival. A Miket nem beszélek arra koncentrál, abból nyeri ki fő hatáselemeit, hogy a Tourette nem válogat a szituációk között: nem érdekli, ha a rendellenességgel küzdő épp társaságban ebédelne, az utcán sétálna, vagy a bíróságon kellene megesküdnie a Bibliára.
Olyan ez a betegség, mint egy gonosz bábjátékos, aki éppen akkor rángatja meg a huzalokat, amikor nagyon nem kéne – mintha valaki szándékosan szabotálná a Tourette-tes idegerendszerének normális működését.
És szabotálja is, viszont Kirk Jones nem csak a vesztett csatákkal foglalkozik filmjében, hanem azt is bemutatja, hogy John Davidson hogyan juthatott el végül odáig, hogy egy szép napon úgy kezdeményezhetett beszélgetést egy lánnyal a vonaton, hogy nem törtek rá a szomorú következményekkel járó rohamok. És amikor ez megtörténik (pontosabban, amikor nem történik meg, az, ami szokott), valószínűleg a legtöbb nézőben eltörik a mécses – hiszen ez a a jelenet, amikor már szinte arcul csapja a nézőt a felismerés, hogy milyen lehet olyan betegséggel élni, amely azt a látszatot kelti, mintha elszenvedőjének személyiségét fertőzné elsődlegesen, ezáltal akadályozva azokat a kommunikációs formákat, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy egy ember igazán embernek érezhesse magát.
A Miket nem beszélek a lehető legnemesebb módon mutat be egy borzalmas betegséget: őszintén, szellemesen, provokatívan, hatalmas empátiával. Innen nézve tökéletesen alkalmas arra, hogy a szélesebb tömegekkel is megismertesse a Tourette-szindrómával élők gondjait, vágyait, és ezáltal igazából ne is a rendellenességre, hanem az azzal küzdő, boldogságra vágyó emberekre koncentráljon. Egyszerűnek tűnik a recept, pedig nem lehetett könnyű ennyire nehéz témából ennyire magával ragadó, mindenkit elérni képes filmet készíteni. Az alkotók igazán megérdemelték volna, hogy az Oscar is észrevegye őket – mindenesetre a Sony nem sokat tett azért, hogy a Miket nem beszélek még beférhessen az idei jelöltek közé. De hátha majd jövőre.
