Elmondhatatlanul sajnálom. Tényleg, tényleg nem akartam, hogy így alakuljon. Nem is a mentségeket akarom keresni, persze, nincs mentség, csak el akarom mondani még utólag, hogy nagyon próbáltalak támogatni, de volt egy pont, amikor az én lábam alól is kicsúszott a talaj. Én is ugyanúgy akartam gyereket, ahogy te, hidd el, és tényleg mindent beleadtam, ha emlékszel, még dupla munkát is vállaltam, amikor elhatároztuk, hogy belevágunk, mindent csak azért, hogy a kicsinek majd meglegyen mindene, és emlékszem, hogy mindketten milyen lelkesek voltunk, mennyire komolyan vettük, és hogy az elején sokat gondolkoztunk azon, milyen lesz, ha majd megszületik, hogy nevezzük el, hány testvére lesz, később hova költözünk, ki mikor vigyáz rá. Nekem is tökéletes volt úgy minden.
Az egyik legboldogabb nap volt, amikor kiderült, hogy babát vársz, és olyan volt, mintha én is babát várnék.
Csak az első reakcióm az lett, hogy még többet kellene dolgoznom, mindenképpen, hogy tényleg senki semmiben ne szenvedjen hiányt, és emlékszel, elmentem az ultrahangra veled, és annyira vigyáztam rád, nehogy bármi bajod essen, és ananászlevet is vettem a boltban, mert pont azt kívántad meg minden, és… és úgy vezettem, mint az őrült, amikor vérezni kezdtél.
Nem tudom elmondani, mennyire kiborultam én is, amikor elvetéltél. Akkor sem tudtam elmondani, mert olyan gyámoltalan voltál, hozzád sem lehetett szólni, és próbáltalak vigasztalni, de vigasztalhatatlan voltál, és már hiába hoztam bármilyen finomságot a boltból, hiába beszélgettünk, naphosszat szomorkodtál, és miközben próbáltalak felvidítani, el kellett nyomnom a saját bánatomat. Sosem tudtam elmondani, mit adnék, ha az a baba megszülethetett volna. Ha láthattam volna, ringathatnám, játszhatnék vele, és talán te is ugyanezt gondolod. Iszonyú volt, amikor kiderült, hogy nem ver a szíve, iszonyú volt nézni azt is, hogy neked ezt végig kell csinálnod. Embertelenül nehéz volt erősnek lennem és fogni a kezed, amikor folyton csak bőgtem volna, de ilyet egy támogató férj persze nem csinál.
Képünk illusztráció (Fotó: Thinkstock)
Megmondom őszintén, én talán sosem jöttem rendbe ezután, pedig úgy tűnt, hogy néhány hónap alatt rendeződnek köztünk a dolgok, te is jobban vagy, és akkor újra teherbe estél, de azért már mindketten féltünk. Elmondani sem mertük senkinek, és igazából talán mindkettőnkben ott bujkált, hogy talán nem is igaz, vagy nem lesz igaz. Így történt. Igaz volt, de csak néhány hétig megint. Elvetéltél. És ott álltunk ugyanúgy, csak még rosszabb állapotban, te akkor kezdtél zokogni minden apróságon, és egy idő után elmentél pszichológushoz, aki szerinted segített, de én nem láttam jelentős változást, csak azt, hogy egyre nagyobb a szakadék kettőnk között, és nem beszélünk azokról, akik nem születtek meg. Vagy beszélünk, de mégsem hozott feloldást. És főleg arról beszéltünk, neked miért nehéz, ami persze jogos, hiszen veled történt, a te testeddel, ezt mindig mondtad, igaz is, csak hát az én gyerekeim is voltak egyben. És akkor már elkezdtem félni, hogy újra megtörténik. Nem akartam igazán többször átélni.
És akkor örültem egy fiatal lány érdeklődésének, aki a férfit látta bennem, amit még én sem magamban, aki nem akart tőlem semmi komolyat, vagy legalábbis gyereket nem, viszont nagyon figyelt rám, és meghallgatta minden nyűgömet, egyébként nem mondtam el hónapokig a gyerektémát neki, csak beszélgettünk, így lettünk szeretők, és nagyon kellett nekem akkor, hogy valaki őszintén megkérdezze, hogy vagyok.
Eleinte nem is láttam benne mást, csak egy kis lelki segítséget.
Nem akartam mélyebben belemenni, csak amikor olyan hülye módon rájöttél, hogy pont akkor hívott, amikor együtt ebédeltünk, aztán meg sms-eket írogatott, te pedig iszonyú dühös lettél, és olyan dolgokat vágtál a fejemhez, amikkel persze csak sértegetni akartál, de hirtelen nagyon jól sikerültek, még azt is hozzátetted, hogy talán miattam nem jött össze a gyerek, talán bennem van a hiba igazából, és hiba volt nem elmenni spermavizsgálatra, mert nyilvánvaló, hogy tiszta selejtes vagyok, meg hogy sosem bíztál bennem igazán, én meg sosem támogattalak téged, hogy a végén úgy éreztem, hogy ha ennyire utálsz, akkor tényleg nincs is helyem melletted. Akkor jöttem el, de igazából még maradni akartam, csak minden alkalommal, amikor magyarázatot akartam volna adni, elküldtél messzire.
Végül aztán elmentem, mert végtelenszer én sem tudtam próbálkozni, nem tudtam elmenni hozzád, hívni téged, hogy beszéljünk talán, mert te annyira durva voltál velem, és egyre elutasítóbb, és gonosz dolgokat mondtál, és nem ment tovább. Együtt maradtam azzal a kedves lánnyal még vagy négy-öt hónapot, és már nem akarok visszamenni hozzád, holott szeretlek, de úgy érzem, ahogy talán te: valami iszonyúan, de iszonyúan elromlott, és nem lehet visszacsinálni. Borzasztóan sajnálom.
