„A válást kicsit sem érdekli az én nosztalgiám” – Egy apa első karácsonya válás után

Serge Bielanko öt évvel ezelőtt vált el, akkor a kislánya öt-, fia pedig hároméves volt, ebben az életkorban kellett megszokniuk azt, hogy a karácsonyt már kettészakadva töltik. Az apa őszintén megírta, milyen érzések kavarogtak benne az első elvált karácsonyon.

„Két karácsonyfa lesz idén. Szétosztottuk a dekorációkat, és azt a rengeteg cuccot, amit együtt vettünk a házasságunk alatt, amikor még nem is voltak gyerekeink. Még a karácsonyi lemezeinket is kettészedtük, nekem jutott Sinatra karácsonyi albuma, kaptam Elvist is, az exem pedig vitte a többit. Örülök, hogy a gyerekeim mindkét otthonukban hallgathatnak majd karácsonyi dalokat, még akkor is, ha külön lesznek az egyik szülőjüktől.

A felszínen a válás elsimult közöttünk, azt hiszem, elég jól csináltuk, hogy karácsonyra lezongoráztuk az egészet. De azért a szomorúság még nem múlt el. Legalábbis én még nem tettem túl magam a házasságunkon.

Mindig is egy karácsonyi fickó voltam, talán ismered is ezt a fajtát. Ilyenkor visszatért a gyermeki énem, egy hónapig elfelejtettem, hogy felnőtt vagyok, végtelenítve hallgattam a karácsonyi zenéket, díszítettem a házat és jobban izgultam az ünnepek miatt, mint a gyerekeim. A házasságunk tíz éve alatt úgy tűnt, a feleségem is megbékélt a karácsonyi lelkemmel, vagy legalábbis elég jól alkalmazkodott hozzá, hogy egy 30-40 éves ember rajong a kerámia hóemberekért. Hálás vagyok érte. De az is lehet, hogy benne volt a válásban ez a tulajdonságom is. Bár most már mindegy, nincs értelme ezen rágódni, csak elvenném magamtól azt a kilenc jó karácsonyi emléket, amit átéltünk együtt.

Képünk illusztráció (Forrás: iStock)

A válást kicsit sem érdekli az én nosztalgiám. Régebben mindennap korán felkeltem decemberben, hogy még azelőtt felkapcsoljam a fényfüzéreket, mielőtt felébred az én morgós feleségem, akit annyira szerettem. Jobb kedvre akartam deríteni. Rosszul tettem? Miért múlt el mégis a szerelem?

Időről időre a karácsonyi emlékek bekúsznak az agyamba, és nehezen szabadulok az érzéstől, hogy ezek az egyszerű, gyönyörű dolgok örökre elvesztek akkor, amikor kimodták a válást. Egészen odáig elmegyek az önkínzásban, hogy megkérdőjelezem saját magamat, hogy szerettem-e valaha a feleségemet.

Tényleg azért keltem fel, hogy neki örömet szerezzek a fényfüzérekkel, vagy csak saját magamért tettem?

Sok furcsa kérdésen kell átrágni magad, amikor elválsz, és őszinte akarsz lenni magaddal. Én az akartam lenni. Tanulni akartam belőle, fejlődni, magam mögött hagyni azt az embert, aki elvesztette a szeretett nőt. És most itt van a karácsony, ami már csak az enyém és a gyerekeimé. Új hagyományokat teremthetek, azt csinálhatok, amit akarok, senki sem szól bele.

Elvégre mindig is ezt akartam: olyan karácsonyt, amiben nem akadályozza az elképzeléseimet senki. Mégsem érzem a megkönnyebbülést. Érte keltem fel hajnalban felkapcsolni a fényfüzéreket, még akkor is, ha sosem volt egy reggeli típus és valószínűleg nem is nagyon vette észre ezt a gesztust. Mégis érte tettem. De már kit érdekel? A karácsony nem a múltról kell hogy szóljon, hanem a gyerekeimről és a közös ünneplésről. Úgyhogy holnap saját magamért és értük felkapcsolom újra azokat a fényfüzéreket.”