Nem csinálok lelki problémát a zacskós levesből – egy anya őszinte vallomása a főzésről

Remélem, ha egy napon megkérdezik majd a lányaimat, hogy milyen anya vagyok, akkor nem fognak sokáig gondolkodni, hanem rávágják, hogy szuper, vagyis inkább: nekünk elég jó. Sokszor, amikor hullafáradtan lerogyok a kanapéra, az a kép villan be, hogy a gyerekeim a saját gyerekeiknek rólam mesélnek, és nem azt emelik ki, hogy anya általában fáradt volt vagy ideges. Arról mesélnek majd, hogy sokat játszottunk együtt, mesét is olvastam minden este, és sosem aggódtam azon, hogy mit főzzek ebédre.

A mélyhűtött félkész vagy készételek sokszor az anyák megmentői; nagyon hálásak vagyunk Semmelweis Ignácnak is, de manapság azt érzem, hogy minket sokszor saját magunktól kell megmenteni, hogy feleslegesen robotoljunk a konyhában, ahelyett, hogy egy mindenki számára jó és nem gagyi megoldással mentsük fel magunkat. Sose rántanék ki húspépet vagy dinó alakú trutyit, de vannak olyan fogások, amelyekkel órákat spórolok, és igen, volt már svéd húsgolyó a vasárnapi ebéd, vagy zacskós paradicsom leves, és nem hiszem, hogy a lányaim majd hosszan beszélnek erről a pszichológusokkal 20 év múlva.

Végignéztem, hogy mik azok a dolgok, és most csak a főzéssel kapcsolatos munkákat tekintem, amelyeket a jövőben lelkiismeret-furdalás nélkül fogok elhagyni, kivéve azt, ha gyötör a vágy, hogy 40 kiló paradicsomból főzzek télire alapszószt, de azért erre nem sok esélyt látok.

Házit csak akkor, ha tényleg megéri

Mama kézzel nyújtotta a levestésztát, és tényleg nincs a házi cérnametéltnél finomabb, de nincs az az isten, hogy én nekiálljak havonta egyszer 5 órán át tésztát gyártani, amit aztán a család pont olyan lelkesen fog megenni, mint a boltit. Most ugyan már azt mondom, hogy nincs annál finomabb, mint amit a Mama csinált, de ha a szívemre teszem a kezem, akkor tuti, hogy van ebben egy adag nosztalgikus merengés, aminek semmi köze ahhoz, hogy 1992-ben bolti volt-e a tészta a levesben vagy sem. Megfogadtam, hogy csak akkor csinálok házi tésztát, ha programot tudok belőle faragni, és a gyerekek is élvezik.

Van az a leves…

Imádom a sajtkrémlevest, de valamiért úgy vagyok vele, mint a gyerekek a menzás zöldborsófőzelékkel, sosem tudok olyan jót csinálni, mint amilyet az oviban esznek. Az én sajtkrémlevesem sem olyan jó, mint amit porból csinálok. Nem eszünk ilyet minden este, és a vasárnapi ebédet sem cserélem le vele, de belefér. És nemcsak azért, mert lusta vagyok sajtot reszelni vagy habarást csinálni, hanem egyszerűen nálam ez a leves a kényelemről és a megbocsátásról szól, arról, hogy van az úgy, hogy az ember csak hazaesik egy hosszú nap után, és ennyire futja az erejében, és ezzel az égvilágon semmi gond nincs.

Bolognai szósz a család kedvence

Minden gyerek imádja a paradicsomos tésztát, de nem vagyok hajlandó nekiállni a házi szósznak havonta kétszer. Aprítani a zellert, a répát, húst darálni, kavarni, rotyogtatni… Az eredmény, pedig ugyanaz a Köszi anya, finom volt!, mint amit a jó minőségű bolti szósszal elérek. Ha majd végre nem jár nyilvános csúnyán nézés és lusta disznózás az üveges öntetekért, akkor anyák ezrei szabadulnak fel a rotyogtatás béklyója alól. Halleluja!

Reggelizz úgy, mint a királyok!

Na persze, és mikor? Hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön vagy esetleg pénteken? A hétvége más, akkor jöhetnek a ráérős reggelek. De hétköznap legtöbbször nincs időm arra, hogy bundás kenyeret süssek, vagy melegszendvicset gyártsak a családnak. Igen, ilyenkor repül a tálba a gabonapehely és az aprónép boldogan kanalazza, miközben még arra is marad kerek 3 percem, hogy kifessem szempillámat. Hát nem megéri? És közben még mindig nem az történik, hogy marékszámra tömöm beléjük az adalékanyagot. Minőségi reggelit kapnak, csak nem az én gondos kezeim gyártották, de a lényegen nem változtat: nem üres hassal indulnak útnak, és hétköznap reggel ez a fontos.

Tudod, mi számít igazán?

Hogy ne kattanjak be, hogy boldog gyerekeket neveljek, és ehhez nem túl sokat ad hozzá, hogy üveges-e a bolognai, vagy porból készült-e a püré. Imádom anyámat, de néha úgy ettem volna rendelt pizzát, és inkább csavarogtam volna vele a városban, de nem, nálunk minden hétvégén minden házi volt. Aztán este csak kimerülten szuszogott, mintha maratont futott volna. Nem ilyen szeretnék lenni, sosem leszek vattacukor-könnyedségű, mindig lesznek paráim, és el leszek úszva a hajtogatással, az ablakpucolással, a téli ruhák kiválogatásával, de nem érdekel, mert tudom, hogy nem ezen múlik. Megtanítom a lányaimat főzni, és megtanítom őket arra is, hogyan kell szeretni az ételt. De az anyaság nem itt kezdődik, hanem ott, amikor nem kiabálok rá a kisebbikre, hogy most nem érek rá, mert hagymát kell pucolnom.