32 éves vagyok. Már 28 évesen is pontosan tudtam: nem akarok gyermeket. Az emberek leginkább azt gondolják, hogy önző vagyok vagy defektes, aki fél a szüléstől, és nem érett meg az anyaságra, de majd… Pedig vannak emberek, akiknél nincs “de majd”. És ha csak az után tudod meg, hogy mi a feltétel nélküli szeretet, hogy anya lettél, akkor nálad romlott el valami, nem nálam.
Nemcsak én gondolom így, hanem a Time magazin egyik szerzője is. Most az ő cikkének fordítását, hoztam el nektek. Nyilván izzik majd a fórum a cikk alatt, pedig tényleg csak arról van szó, hogy próbáljuk megérteni és tisztelni egymás döntését.
Íme a külföldi újságíró cikke:
“Ezért nem szeretnék gyermeket”
Éveket töltöttem azzal, hogy megalkothassak egy csodás életet.
Csak boldog akarok lenni.
Sokszor mondták nekem, hogy jó anya lennék. Attól függetlenül, hogy milyen kapcsolatom volt azzal, akivel beszélgettem, mindig két reakcióm volt erre a kijelentésre: egy apró mosoly, “mmmm” hangokkal, vagy egy kiadós röhögés, amit a “Nem” kijelentés követett.
Ne érts félre: szeretem a gyerekeket. Vidámak, aranyosok, elragadóak, (többnyire) szeretek velük lenni. De kétség nem fér hozzá, hogy nem akarok gyereket.
Itt az ok, hogy miért nem:
Nem akarok aggódni a pelenka okozta kiütés, az etetési idő miatt, és nem akarok tudni semmit a
kólikáról. Nem akarom bedugni a gyerekemet az óvodai várólistára, és nem akarok dönteni a magán- és az állami iskola között. Nem akarom megszervezni a kosárlabdaedzését és a balettórákat. Nem akarok segíteni a trigonometriaháziban, és drágám, nem fogok foglalkozni a kamaszkori problémáiddal. Inkább bambuszpálcikát dugok a körmöm alá, mint hogy kitaláljam, hogyan fizessem ki a gyerekem főiskolai tandíját, miközben még nekem sem járt le a diákhitelem.
Már többször csináltam olyat, amire azt szoktuk mondani: “egyszer majd elmesélem az unokáimnak”, de én soha nem terveztem unokákat.
Nagyon szórakoztat, hogy az emberek nem tudnak mit reagálni, amikor azt mondom, hogy nem szeretnék gyereket. Megkaptam már, hogy: “Majd, amikor megismered a tökéletes férfit, meggondolod magad.” Ez alapvetően arra utal, hogy képtelen vagyok meghozni az életemről szóló döntéseket, egy névtelen, arctalan, “Jövőember” nélkül, és ez elképesztően sértő feltételezés. Mások azonnal megkérdezik, hogy mi a foglalkozásom. Mintha a munkaadóm kezében lenne a méhem kulcsa, és zárva tartaná mindaddig, amíg nyugdíjba nem megyek. Nem igazán tartom magam karrierista nőnek, egész életemben dolgoztam, de nem azért éltem, hogy dolgozzak.
Két anyuka azt mondta nekem: “Nem tudod meg, hogy mi a szeretet, amíg nincs gyermeked. Át kellene ezt még gondolnod.” Én örülök, hogy ők most igazán boldogok, de “nem tudni azt, hogy mi a szeretet, a gyerek előtt”, az egyik legszomorúbb dolog, amit valaha halottam.
Időnként kapok egy szívből jövő “Ez az! Igen!” hozzászólást hasonlóan gondolkodó nőktől, akik közül néhányan előbb-utóbb anyukák lesznek, és akik közül néhányan soha nem szülnek. A támogatásukat nagyon köszönöm.
De ezen a ponton nem számít, hogy mennyire akarják megváltoztatni a gondolkodásomat, mert a döntésem végleges.
Tavaly, egy októberi reggelen az orvosomnál elköttettem a petevezetékemet.
Igen. Elköttettem őket 28 éves koromban.
Bevallom amikor az orvosom közölte, hogy vállalja a műtétet, volt egy pillanat, amikor pánikba estem. Az járt a fejemben, hogy talán mindenki másnak igaza van, csak nekem nem. Mi lesz, ha 30 évesen egyik nap arra ébredek, hogy mindennél jobban szeretnék egy gyereket? Mi lesz ha úgy gondolom majd, hogy az egészet lázadásból csináltam?
Röviddel a pánikszerű, hisztériás gondolataim után újra azt láttam, azt éreztem, amit a műtét előtt. És lefoglaltam a dátumot. Megműtöttek.
Itt a lényeg: éveket töltöttem azzal, hogy megalkothassak egy csodás életet.
Olyan emberek vesznek körül, akiket nagyon szeretek, és akik viszontszeretnek. Jól képzett, világlátott ember vagyok. Végtelen időm van arra, hogy megismerjek olyan dolgokat, amelyek érdekelnek, hogy lássak csodálatos dolgokat, hogy nagyszerű emberekkel találkozzam.
A szobám tele van könyvekkel, és azt tervezem, hogy mesés utazásra indulok, bejárom a világot. Ébren maradok reggel hatig, hogy megnézzem a Sons of Anarchy összes részét. Néha chipset eszem reggelire, és sört iszom vacsorára, és nincs bűntudatom, mert “rossz szokásokra” nevelek valakit. Azzal töltöm a napjaimat, hogy megtaláljam a boldogságomat, ahogyan az összes inspiráló plakát könyörög nekem.
És alig várom, hogy nagynéni legyek. Amikor a barátaimnál érkeznek sorban a gyerekek, ott leszek egy elképesztően hangos és drága ajándékkal. És amikor hat hónapig Venezuelában tanulok búvárkodni, ígérem, küldök majd egy cuki képeslapot.
Tudom, van oka annak, hogy az emberek gyereket akarnak. Értem.
Nem vagyok egy szívtelen, önző szörnyeteg. Megértem, hogy milyen csodás nektek, hogy van egy kis ember, aki feltétel nélkül szeret titeket, és tőletek várja, hogy a biztonságot nyújtsatok neki. A szülők bátrak, erősek, és fantasztikus emberek. De az asztronauták és az agysebészek is, és velük sem cserélnék.
Csak boldog akarok lenni.
Ezt teszem. Így élek. Én vagyok a legboldogabb “nem anyuka”, de hívjatok, ha kell egy jó bébiszitter.
