Álgyógyszerek és képzelt gyógyulók

Ráolvasás, angyalterápia, szellemgyógyítás. Nagyon is jól tudjuk, hogy ezek a hókuszpókuszok sok beteg állapotán komolyan javítanak. Hogy miért és hogyan, ezt a jelenséget a pszichológusok régóta ismerik.
A titok test és lélek egységében rejlik. Ha az agy elhiszi, hogy ő most hatásos kezelést kap, olyan belső folyamatokat generál, amelyek néha döbbenetes és csodaszámba menő gyógyulásokat képesek előidézni.

Ami jól jön a kuruzslóknak, az komolyan megnehezíti a valódi kutatók dolgát. Hiszen ha az ember kap a vérnyomására egy nagy, piros és drága bogyót, gyakran akkor is jobban érzi magát, ha egyszerű savanyúcukor volt gyógyszermázba rejtve. A zavart csak tetézi, hogy néha a placebóval ellátott csoport gyorsabb és hosszú távon is hatásosabb javulást mutat. Ez pedig megkérdőjelezi sok hagyományos gyógyszer értelmét.

Megdöbbentő esetek

Szívinfarktuson átesett betegek egy csoportját szívritmuszavar gyógyítására szolgáló gyógyszerrel kezeltek. Az ugyanilyen tüneteket mutató betegek másik csoportját csupán placebóval. Óriási volt a meglepetés, amikor az ellenőrző vizsgálatok során a placebós páciensek 37 százalékánál tapasztalták az EKG-eredmény klinikai szempontból is számottevő javulását. Ez azért is meglepő és igazán áttörő, mert az elért javulást nem valami szubjektív mérce, hanem egy műszer, az EKG igazolta.
Ennél is megdöbbentőbb az, hogy mindez nem csak gyógyszerekkel működik. Százhúsz térdízületi kopásban (artrózisban) szenvedő texasi páciens egyik felénél végrehajtották az ilyen esetben javasolt és szokásos műtétet, a másik hatvannál azonban csak placeboműtét történt, vagyis altatásban csupán a bőr felszíni rétegét metszették be. Két évre rá mindkét csoport kilencven százaléka (!) elégedett volt a műtét eredményével. Egy különbség volt köztük. Akiket csak látszólag műtöttek, kevesebb fájdalomra panaszkodtak.

Hihetetlenül érdekes egy 1970-es New York-i asztmavizsgálat eredménye is. Két különböző gyógyszert adtak a pácienseknek: egy hörgőtágító és így a légzést könnyítő, valamint egy hörgőszűkítő hatásút, amely, logikus módon, nehezíti a légzést. Az egyik megfigyelés az volt, hogy a gyógyszerek jobb hatásfokúnak bizonyultak akkor, ha a páciens tudta, hogy éppen melyiket kapja a kettő közül, és várhatóan hogyan fog hatni. Az agyunk tehát közreműködik a gyógyulásban.

A kísérlet másik felének eredménye pedig azt mutatta, hogy pontosan ugyanez történik akkor is, ha a gyógyszereket a páciens tudta nélkül megcserélik. Reakciója annak felel meg, amit tud: ha azt hiszi, hogy hörgőtágítót kapott, akkor is könnyebb légzést tapasztal, ha valójában a hörgők beszűkülését eredményező szert szedte. A kutatás eredménye azt igazolja, hogy a gyógyszerrel kapcsolatos várakozásaink olyan erőteljesen befolyásolják a hatékonyságot, hogy akár a kémiai hatást is képesek visszájára fordítani.
Több kutatásban is vizsgálták egy gyomorsavtermelést gátló orvosság gyomorfekély elleni hatékonyságát. A gyógyszert kapó páciensek 76 százalékánál állapított meg gyógyulást a kúra befejeztével végzett gyomortükrözés, míg a placebocsoportban ez az arány 48 százalék volt. De a csattanó az, hogy a gyomorfekély kiújulásának aránya a valódi gyógyszert kapó csoportban ötször nagyobb volt, mint a placebósoknál!

Az antidepresszánsokkal összehasonlítva különösen gyakran emlegetik a placebók meglepően jó hatásfokát. Egy 2008-as kutatáselemzés megállapította, hogy a placebót szedő depressziósok 79 százaléka „gyógyult ki” bajából hat-nyolc hetes kezelést követően, míg a valódi antidepresszánst szedők 93 százaléka.
Egy másik, 2002-es, ugyancsak több kutatás eredményeit összegző és elemző tanulmányból kiderül, hogy az antidepresszánst szedők körében negyven százalékkal csökkent az öngyilkossági arány, beleértve az öngyilkossági kísérleteket is, míg a placebót kapó másik csoportban a csökkenés harmincszázalékos volt.

Ennyire hatékony?

Az egyik legizgalmasabb kérdés az, hogy a betegek hány százalékánál lehet gyógyulást, javulást elérni placebo használatával.
Egyes felmérések szerint például a beteg személyiségétől függhet a placebohatás, mert úgy tartják, az emberek körülbelül harminc százaléka lehet rá fogékony. Ugyanakkor nem sikerült olyan személyiségjegyeket találni, amelyekkel az ideális placeboalany leírható volna. Az egészen bizonyos, hogy a placebo Alzheimer-betegségben (vagyis aggkori elbutulásban) szenvedő betegnél például nem működik, mégpedig az agy homloklebenyének részleges vagy teljes működéskiesése miatt. Ez az agyi terület felelős az elvárásainkért. Hiszen a placebo esetében épp a szerrel, eljárással kapcsolatos várakozásainknak köszönhetjük a hatást.
Azoknál a betegségeknél és tüneteknél viszont, amelyek köztudottan összefüggenek a lelkiállapotunkkal (természetesen nem úgy, hogy csupán képzeljük az adott állapotot), különösen
hatásosnak bizonyulnak a placebók. Ilyen többek közt a fájdalom, a de presszió, a gyomorfekély, az allergia, az asztma és a pánikbetegség.

Az sem mellékes, hogy minek alapján ítéljük meg a placebo hatásosságát. Ha a változást objektív mérésekkel próbálják kimutatni, a hatékonyság a legtöbb vizsgálatban alig haladja meg a nullát. Akkor viszont, ha a pácienstől kérdezzük meg, jobban érzi- e magát, és azt is rábízzuk, hogy, mondjuk, egy tízes skála alapján jellemezze a javulás mértékét, a hatékonyság olykor még a valódi hatóanyagot tartalmazó gyógyszerét is meghaladja. Márpedig a lényeg éppen az, hogy az ember jól érezze magát. Hiszen az már fél egészség.

Be kell venni valamit…

És ha magától javult a betegek állapota, vagyis spontán gyógyu-lás következett be? A kérdés jogos, ám különböző válaszokat adnak rá a kutatók. Egy részük elveti a placeboeffektus létezését, és valamennyi javulást természetes gyógyulásként, a véletlen műveként vagy egyéb tényezők hatásaként könyveli el – végül is teljes joggal, hiszen szervezetünk alapjában véve képes az öngyógyításra. A kutatók másik
része azonban úgy véli, hogy a placebo adása olyan folyamatokat indít el az agyban, amelyek gyorsíthatják a gyógyulást, illetve mérsékelhetik, megszüntethetik a tüneteket. Ez utóbbi feltételezést látszik alátámasztani az a tény, hogy még a placebo hatását is lehet manipulálni. Vannak ugyanis hatékony és kevésbé hatékony álgyógyszerek. Kiderült például, hogy a kapszula jobb, mint a tabletta, és a nagy és színes jobb, mint a kicsi fehér. A gyógyszernél is hatásosabb az injekció, de még azt is felülmúlja a műtét. Valamint jelentős befolyásoló tényező az ár és az ismert márkanév: ami ingyenes vagy fillérekért hozzáférhető, az kevésbé bizonyul hatékonynak, mint az, amit méregdrágán adnak el a páciensnek.
Ráadásul az sem mindegy, ki adja ezt a gyógyszert. Számtalan vizsgálat igazolta azt is, hogy egy önmagában véve semmiféle gyógyhatással nem bíró szer vagy beavatkozás hatékonnyá válhat pusztán az orvos vagy a gyógyító viselkedésétől, szavaitól, bizakodó hozzáállásától, hírnevétől, karizmájától, a pácienssel folytatott kísérőbeszélgetés hosszától és alaposságától.

A placebokutatások kezdeti időszakában és a placebók alkalmazásának voltaképpen évezredes múltjában sokan úgy gondolták, hogy az, akinél használt az álgyógyszer, valójában nem is volt beteg. Biztosan akadtak és akadnak is olyan esetek, amikor ez így van. A placebohatást azonban nem lehet ezzel lesöpörni, ráadásul ezt ma már számos kísérlet cáfolja. A betegek egy csoportja például őrlőfoguk kihúzása utáni fájdalomcsillapításra sóoldatos injekciót kapott, de úgy tudták, erős és hatékony szert adtak be nekik. A hatásfok döbbenetes módon akkora volt, mintha 6-8 milligramm morfint kaptak volna. És a megfigyelések szerint minél erőteljesebb és kínzóbb a fájdalom, annál jelentősebb a placebohatás.
A kutatók a placebók jelentős fájdalomcsillapító hatását a szervezet saját fájdalomkompenzációs mechanizmusával magyarázzák. Ez elsősorban az endorfinok (testünk saját termelésű morfiumának) kibocsátásán alapul.
Másrészt szervezetünket megtanítjuk, kondicionáljuk arra, hogy a tabletta, az orvosi beavatkozás után gyógyulásnak kell következnie – állatkísérletekben igazolták is ennek a jelenségnek a létezését.
Mert valójában szeretünk gyógyszert szedni. Kicsi korunk óta azt tanuljuk, hogy a gyógyuláshoz egyetlen út vezet, méghozzá a gyógyszereken át. Sok páciens ezért igencsak elégedetlenül távozik a rendelőből, ha az orvos „még annyit sem tesz meg”, hogy felírjon egy tablettát. A hetekig náthás kisgyerek szülei orvostól orvosig járnak, valami „erősebb gyógyszert” keresve. Ráadásul minden ebben erősít meg minket. A manapság egyik legnépszerűbb mesekönyvben, a boribonos sorozat betegségről szóló részében a maci gyógyulása alapvetően a szakállas doktor bácsi vizsgálatának és a felírt piros színű, valamint üveges, kanalas orvosság hatásának köszönhető. De olyan mesekönyvet nem találunk, amely arról szólna, hogy szervezetünk magától is képes meggyógyulni, sőt rendszerint magától meggyógyul. Arról sem tanulunk az iskolában, hogyan leszünk egészségesek, hogyan működik az immunrendszerünk. Ehelyett bevéssük az agyunkba, hogy ha bármi gond van, be kell venni valamit. Így van ez a fejfájással, a depresszióval, az influenzával és minden egyébbel. Tehát lelkileg teljesen fel vagyunk már készítve arra, hogy csak egy szakembertől remélhetjük a gyógyulást, nem csoda, hogy közreműködése hatásos. Vagyis alaposan, több oldalról fel vagyunk készítve arra, hogy ideális alanyai legyünk mindenféle placebohatásnak.
A placebók nagy előnyei közé sorolhatnánk azt is, hogy nincsenek káros mellékhatásaik, hiszen, és az elgondolás messzemenően logikus, ugyan miféle káros mellékhatást várhatnánk például a morfium helyett beadott sóoldattól? Csakhogy a döbbenetes éppen az, hogy ha a kísérleti személy már kapott korábban morfiumot fájdalomcsillapítás céljából, és tapasztalta veszélyes mellékhatását, a fuldoklást, akkor a placebo beadása esetén is tapasztalni fogja, amint ezt egy konkrét vizsgálat során bizonyították is a kutatók.

Mindenhol ott van

Miért kell ilyen sokat foglalkozni a placebóval? Mert enélkül egyetlen más kutatás, gyógyszerhatékonysági vizsgálat sem értékelhető. Ahhoz ugyanis, hogy egy orvosságot törzskönyvezhessenek és forgalmazhassanak, a gyártónak többek közt bizonyítania kell hatásosságát, mégpedig kettős vak, randomizált, placebokontrollált kutatások során.

A kettős vak azt jelenti, hogy sem a páciens, sem a kutató nem tudja, hogy a páciens placebót vagy gyógyszert kap (utólag persze ez a dokumentáció segítségével megállapítható), a randomizálás pedig a kísérletben résztvevők véletlenszerű összeválogatását jelenti. Ez kizárja, hogy a csoportok összeválogatásában akár öntudatlanul is, de különféle szempontok befolyásolják a kutatókat. A klinikai vizsgálatok során az egyáltalán nem kezelt csoport eredményeit vetik össze a gyógyszerezett, valamint a placebóval kezelt csoportéval. A gyógyszernek akkor van esélye, ha jobb eredményeket produkál, mint a hatóanyagmentes koktél. Annak a megállapítása, hogy ténylegesen mennyire hatékony egy adott gyógyszer, nem is olyan egyszerű, hiszen az elemzők teljes joggal vetik fel, hogy a valódi hatóanyag (az úgynevezett verum) esetében a hatás jelentős részben placebohatásnak tudható be, vagyis pusztán annak a ténynek, amit a betegben a kezelés tudata kivált.

Kapott már ön is?

Nagyon is valószínű. Egy felmérés során ugyanis a megkérdezett orvosok, nővérek jelentős többsége azt állította, pályafutása során többször is alkalmazott már placebót, csak azért, hogy a beteget megnyugtassa. Vagyis ha tetszik, ha nem, valamikor az életünk során mindannyian alanyai vagyunk egy-egy álgyógymódnak, álgyógyszernek. Ha többet tudnánk működésének titkairól, talán hatékonyabb volna a gyógyítás. Olyan ez, mint egy kirakós játék, ahol sok különféle formájú és nagyságú elemet próbálunk összeilleszteni, de a kép még nem állt össze.

Önnek mi a véleménye a placebo gyógyításról? Osszuk meg egymással gondolatainkat!
nlc.hu/forum/placebo