Négylábú látótársak

Hazánkban több mint húszezren hiába kapcsolnák fel a villanyt. Számukra örök a sötétség. Nekik óriási segítség egy kutya, aki terelgeti minden lépésüket, óvja az életüket, és látásával kitágítja számukra a világot.

De vajon hogyan válik egy kutya vakvezetővé? Április 27-én ünnepelt világnapjuk alkalmából ennek jártunk utána.

Vidám csaholás fogad a vakvezető kutyák képzésével foglalkozó Somlyai Angyalka Alapítvány csepeli telephelyén.
Jelenleg tíz kutya lakik itt, akikből komoly kiképzés után egy-egy látássérült ember legfőbb segítőtársa lesz. Ismerkedő simogatásaimat gyors farokcsóválás és további kedveskedéseket követelő kutyatekintetek követik.
Nehéz ellenállni. Ez nem csoda, hisz a barátságosság „kutya kötelessége” a négylábúaknak, és ez csak egy a számos elvárható tulajdonság közül, amelyek későbbi munkájukhoz elengedhetetlenek.

– Jó vakvezető kutya azokból az állatokból válik, akik megfontoltak és bátrak egyszerre – mondja Vasteleky-Einbeck Péter, az alapítvány kuratóriumának elnöke.

Több mint harminc éve foglalkozik vakvezető kutyák képzésével. – Amelyikük ijedős vagy agresszív, az nem képezhető. Rátermettségük már kölyökkorukban megállapítható. Például amikor egy kiskutyát az asztalra teszünk, megnézzük, mit csinál: nem jó jel, ha félve nyüszít vagy le akar ugrani, de ha keresi az utat, és ha nem találja, ezért leül, gondolván, hogy majd csak lesz valahogy, az már megfontoltságra vall.

Életet mentenek

Bár fajtája révén többféle kutya is alkalmas a vakvezetésre (golden retrieverek, német juhász kutyák), az utóbbi időben elsősorban labradorokat képeznek erre a feladatra. Nemcsak békés természetük miatt, hanem azért is, mert a hosszú évek tapasztalatai azt mutatják, hogy világos zsemleszínük és kedvesen bumfordi ábrázatuk bizalmat ébreszt az emberekben.

– A járókelők többsége egy vak ember láttán először zavarba jön, és csak ezután próbál meg, jó esetben, segíteni. Viszont a kutyával közlekedő vakokkal könnyebben felveszik a kapcsolatot, mint azokkal, akiknél csak fehér bot van – magyarázza Vasteleky-Einbeck Péter. – Másfelől viszont nálunk egy látássérült gyakran megéli, hogy közlekedési eszközökről, szupermarketből kitessékelik a kutyája miatt, ilyen-olyan egészségügyi előírásokra hivatkozva. Nyugat-Európában fel sem merül, hogy egy vak embert négylábú segítője miatt ne engedjenek be valahová! Itthon is azt kellene tudatosítani, hogy ő nem hobbikutya, hanem társ, aki segít teljesebb életet élni. Bátran nevezhetjük őket a hétköznapok hőseinek is, hisz naponta számos szituációban mentik meg gazdáik életét azzal, hogy segítenek kikerülni az úton lévő akadályokat, vagy nem engedik őket az autó elé lépni.
Nemrégiben történt, hogy egy idős házaspár szeretett volna átkelni az úttesten. A néninek ép volt a látása, ő ment elöl, vak férje kicsit hátrább haladt vakvezető kutyájával. A bácsi érezte, hogy a kutya megtorpan, és nem megy tovább annak ellenére sem, hogy ő kiadta a továbbhaladás parancsát. E pillanatban a pár lépéssel előtte járó feleségét elütötte az autó. Az öregurat a kutyája mentette meg.

Értelmes engedetlenség

Engedelmeskedni a gazdának minden körülmények között! – szólhatna a vakvezető kutyák szlogenje, ám az előbbi példa is azt bizonyítja, hogy a kiképzés során az állatok nemcsak azt tanulják meg, hogyan fogadjanak szót a gazdának, hanem azt is, miként bírálják felül a rossz utasításokat.

– Ezt értelmes engedetlenségnek hívjuk, de ennek elsajátítása már a kiképzési folyamat egyik utolsó fázisa – avat be a kutyakiképzés „tananyagába” a kuratóriumi elnök. – Mire eljutunk idáig, a kutya már megtanulta a legfontosabb leckét: a fegyelmezettséget. Azt, hogy számára az utca nem ezernyi ingerben bővelkedő, felfedezésre váró terület, hanem akadálypálya, ahol biztonságosan végig kell haladnia gazdájával. Ráadásul ezalatt közömbösnek kell mutatkoznia idegen emberekkel és állatokkal szemben, tilos megőrülni egy macska vagy egy guruló labda láttán, és muszáj visszafogottan, mégis határozottan viselkednie.

Azt is meg kell tanulniuk, hogy méreteik megváltoznak, és ezentúl csakis olyan helyen mehetnek át, ahol egy emberrel együtt is átférnek. Azt gondolnánk, nehéz feladat a járművek megállóinak felismerése, de a kutyák egyszerűen kiszagolják, hiszen többségük már messziről bűzlik a kukák tartalmától. A közlekedési lámpákra a kiképzés nem fektet hangsúlyt, mert arra nincs bizonyíték, hogy a kutyák érzékelik a színeket. Jelzőlámpás kereszteződésnél csak a járda szélére kell vezetnie gazdát és megállni. A rendszeresen közlekedő vak emberek már vannak olyan rutinosak, hogy a közlekedés zajaiból megmondják, szabad-e az út. Ha nem biztosak benne, megkérdezik. Az indulás parancsát az állat mindig a gazdától várja, de azt sosem engedi, hogy autó elé lépjen.

A kutyakiképző szakember évtizedes tapasztalatai szerint általában azok a látássérültek igényelnek kutyát, akik egyébként is tele vannak életerővel, és látásfogyatékosságuk ellenére is olvasnak, használják a számítógépet, dolgoznak, sportolnak. Hogy az évi nyolcvan-kilencven igénylőből végül is ki lesz az a mintegy húsz látássérült, aki kutyát kap, abban az egyéni életkörülmények döntenek. Azok élveznek előnyt, akik eddig is kutyával közlekedtek, de már kiöregedett vagy meghalt a vakvezetőjük.

Cserélődő gazdák

A vakvezetésre szánt négylábú naponta órákat tölt kiképzőjével, ezért természetes, hogy először hozzá kötődik: tőle kapja az utasításokat, a simogatásokat és a jutalomfalatokat, hónapokon keresztül. Ezért tekinthető a kiképzés legnehezebb lélektani szakaszának, amikor át kell ruházni a gazdaszerepet a látássérültre.

– Eleinte a kiképzővel együtt látogatnak el a leendő gazdihoz, és nemcsak a környezettel, hanem a gazdával is ismerkednek. Ez a helyzet senkinek sem könnyű: a kutyának először kell kipróbálnia magát valódi terepen, a leendő gazdának korlátlan bizalommal kell lennie a négylábúhoz, a szakemberben pedig ilyenkor mindig meghal egy kis rész, hisz bármennyire tudja, hogy egyszer eljön ez a pillanat, mégis nehéz megválnia az állattól.
Az esetek többségében azonban sikeresen megtörténik a „gazdacsere”, és rövid időn belül tökéletes összhang alakul ki.

Nevelőcsaládok kerestetnek!

A vakvezetésre szánt kölyökkutyákat egyéves korukig nevelőcsaládoknál helyezik el, ahol ingergazdag környezetben nevelkedhetnek. Folyamatosan várják olyan nevelőcsaládok jelentkezését, akik szívesen
gondoznának egy kiskutyát.
Az állat egy év múlva visszakerül az alapítványhoz, ahol egy vizsga után kiderül, alkalmas-e vakvezetőnek. Amennyiben nem lenne belőle jó segítőtárs, elsőként a nevelőcsaládnak ajánlják fel megvételét, kedvező áron.
Jelentkezni a 06 70 3777-222-es vagy a 06 70 3777-228-as telefonon, valamint a somlaiangyalka@c2.hu s az info@vakvezetokutyak.hu címeken lehet.