Nagypapaság, nagy boldogság

Felelősségem teljes tudatában merem kijelenteni, hogy normális a férjem. Sőt, számtalan barátunk-ismerősünk igazolhatja, hogy életem párja tehetséges, középkorú közgazdász, akiben nagyon lehet bízni, akinek kiszámíthatóak a döntései és a tettei. Mindaddig, amíg színre nem lépnek a „törpék”… Nevezetesen az a négy kicsi fiú, akikkel a felnőtt gyerekeink ajándékoztak meg minket.

Én bizony nem gondoltam öt-hat évvel ezelőtt, hogy egyszer majd látni fogom a „normális” férjemet fel-alá menetelni a nappaliban, a vállán egy hosszú bottal, miközben torkaszakadtából énekli Ádám társaságában, hogy „hejhó, hejhó, hej, vándorolni jó…” Azt sem álmodtam, hogy képes lesz percekig vigyázzban állni a szőnyeg szélén, ahová Patrik őurasága sorakoztatta fel a családot, mintha egy hadsereg tagjai lennénk. Az sem feltételeztem róla, hogy üdvözült arccal fog hazaállítani négy darab meccsjeggyel, hogy a két „fociőrültünket”, a hétéves Bálintot  – ő a korelnök – és az ötéves Ádámot kivigyük a Puskás Ferenc Stadionba, mert „egy igazi meccs felemelő élményét együtt kell átélnünk…”

Azt meg végképp nem gondoltam, hogy a hároméves, természetimádó Bencével hosszan sétafikál majd a Rákos-patak partján, hogy a legkisebbünk megtapogathassa az összes bokrot, fát, falevelet, virágot, és annyi kavicsot hajigálhasson a patakba, amennyit csak bír. Én meg csak ámulok… Hiszen a gyerekeinkkel kapcsolatban csak én követtem el válogatott őrültségeket a kölykök kedvéért, de amióta nagypapa lett…!

Hét és fél unoka

Dr. Simon Gyula  villamosmérnökkel beszélgetve többször eszembe jutott, hogy a belőle áradó nyugalmat és harmóniát receptre kellene felírni – sokaknak. Három „E betűs” lánya van – Emese, Enikő, Eszter –, akik hét és fél unokával ajándékozták meg eddig.  Mesélhetne az életéről fáradtan – „nem egyszerű diplomát adni három gyerek kezébe” –, nagyképűen – „lám, milyen gyönyörű családot teremtettem magam köré…” –, ehelyett az elégedett emberek szerénységével mutatja be a családot.

– Olyan sok a hét unoka, hogy a feleségemmel (csak úgy, magunknak) megszámoztuk őket a születésük sorrendjében. Tehát „egyeskével” – a középső lányunk gyermeke –, a ma már kilencéves Dorottyával kezdődött a nagypapai karrierem. Ő a kishúgaival, az ötéves Annával és a háromesztendős Bernadettel a közelünkben lakik, sokat találkozunk. Néha én megyek az óvodába Annáért, aki egész úton mesél. A kicsi gyönyörű, hullámos hajú baba, aki kedvességben utoléri a nővéreit.

Emese, a legidősebb lányunk távolabb él tőlünk, hiszen ő Pozsonyban dolgozott, ott ismerte meg a férjét is. Az ő nagyfia „ötöske”, az okos, határozott Misi, a pici fia pedig „heteske”, a kétesztendős Lél. Nem látjuk őket olyan gyakran, de naponta telefonálunk. A legkisebb lányunknak is két fia van, a négyesztendős Piusz és a két és fél éves életművész, Zsigmond. Ők egy ideig Németországban éltek, most Sopronba költöztek, de Kismartonba járnak óvodába. Szerencsére ezt a kapcsolatot sem zavarja a távolság, hiszen Piusz nagyon ragaszkodik hozzánk. Aztán nyáron majd kiderül, hogy húgocska vagy öcsike érkezik-e melléjük (nyolcadik unokaként).

– Mikor van együtt az egész csapat?
– Van egy rozoga kúriánk Nógrádban, és minden évben megszervezzük, hogy az összes kicsi és a három mama egyszerre legyen ott egy hétig. Óriási élmény! Természetesen közösek a karácsonyok, de mostanában is volt két születésnap, amikor a teljes társulat összejött.
– Fárasztó?  
 – …és boldogságos. Persze a nagypapaság jóval kényelmesebb, mint az apaszerep. Kisebb a felelősség! A nevelés már a szülők bulija. Én nem voltam túl szigorú apa, de a teljes engedékenységet sem kedvelem.
– Amikor megszületett az első unokája, nem gondolt arra, hogy ez az öregség kezdete?
– Hatvanéves voltam akkor, ám eszembe sem jutott. Azóta eltelt kilenc év, de most sincs bajom a korommal. Az ember érzi, hogy nem húszéves, de ezt nem az unokák jelzik… Sőt, ők a szeretetükkel, a kedvességükkel, az okosságukkal fiatalon tartanak.

A fiainktól függ

„Ahhoz, hogy az én generációm boldog nagypapa lehessen, úgy kell nevelni a gyerekeinket, hogy ők időben nagypapává tegyenek minket.
Ezért figyelmeztettem a három fiamat – a második házasságomban egy lány és három fiú apja lettem –, hogy a hormonháztartásom már ott tart, hogy szívesen fogadnék egy-két unokát…” Mert bizony a fiúk képesek arra, hogy éveket töltsenek el egy lány mellett úgy, hogy eszük ágában sincs a közös jövőt tervezgetni.

A lányok illatoznak, a legszebb éveiket ajándékozzák nekik, ők meg toporognak… Nos, én azt hiszem, hogy a szövegeimmel (nevelő célzatú szónoklataimmal) tettem azért, hogy ma, hatvankét évesen a kétéves Zsófika, az egyéves Noémi és az alig féléves Szabolcs nagypapája lehessek, akivel nagyon szeretném már megvitatni, hogy jól tette-e a balszélső, hogy beadta a labdát…” (Elek Kálmán, nyárra négyunokás nagypapa)

Péterem

A Kossuth-díjas énekes-zeneszerző Huzella Péter tekintete is  felragyog, amikor szóba hozom a nagypapaságát. 

– Az ügyvéd lányom és színész férje ajándékozott meg öt és fél évvel ezelőtt Tomival – mondja büszkén. –  Ötvennégy múltam akkoriban, és ma már be merem vallani, hogy eleinte nem éreztem semmit. Az én generációm – amolyan örök kamaszként – általában nincs felkészülve arra, hogy egyszer csak bejelentik: nagypapa leszel. A feleségem sokkal normálisabban fogadta a hírt, rögtön „beleállt” a szerepbe… Emlékszem, hogy hajnalban rohantunk a kórházba Tomi születésekor, aztán megláttuk az imádnivalóan ráncos unokánkat. Képzelje el Örkény Istvánt piciben! – meséli nevetve.

– Kereste benne önmagát?
– Hogyan kereshettem volna, amikor a nővér rohant vele, én meg mellettük loholtam, hogy lássak belőle valamit… Egyébként klassz kissrác lett, elképesztően hasonlít az apukájára, de egy alkatrésze, nevezetesen a lába nagyujja, pont olyan bumsztli, mint az enyém – mondja,
és megint mosoly ragyogja be az arcát.
– A szakemberek szerint idő és élmény kell ahhoz, hogy egy fiatal férj apává váljon. Hiszen az apa nem hordja a szíve alatt kilenc hónapon át a gyermekét… Idő és élmény kell a nagypapának is?
– Jól emlékszem arra, hogy egy karácsonyi ebéd után Tomi elaludt a mellkasomon. Nem sokkal múlt egyéves akkoriban. Teljes odaadással, önfeledt bizalommal aludt rajtam. Moccanni sem mertem. Mindketten alaposan megizzadtunk, de ott szuszogtunk teljes egységben, én éberen, kicsit meghatottan, ő mélységes békességben.  Nagy élmény volt!

Eszembe jut az is, amikor Zalán Tibortól kaptam egy remek szöveget, és írtam belőle egy dalt. Ültem a szobámban a gitárommal, két verzióm volt… „Neked melyik változat tetszik?” kérdeztem az alig hároméves Tomitól. Az egyikre rábólintott. Nagy büszkén meséltem a családnak, hogy az unokám döntött. Énekeltem: „Csöndes dal ez, olyan csöndes dal, nincs vereség és nincsen…” Nos, ezen a ponton megálltam, mire Tomi lazán folytatta: „…diadal benne”. Kiderült, hogy amíg komponáltam, ő megjegyezte az egész dalt, mert bárhol álltam meg, folytatta. Ez gyönyörű volt! Hiszen a kisgyerek azt jegyzi meg, ami az övé. A mama, a játékai… És ez a dal Tomié! Kiválasztotta magának. Ma is tudja! Miközben én nem tudom, hogy miként és miért döntött úgy, hogy az én nevem: „Pétejem”. Mert így szólított pici korában, ma már „Péteremmé” nőttem ki magam…

– Megváltozott attól, hogy unokája született?
– Lényegében nem. Bár a felelősségérzetem – a gyerekeim vonatkozásában elég későn fejlődött ki bennem – egyre erősebb.
Itt van még egy VALAKI, akiért felelős vagyok. Idén betöltöm
a hatvanadik évemet, a gyerekeimnek már csak-csak megfelelek, és most itt ez a sok mindenben tehetséges, lelkesen vitatkozó kicsi ember, aki nagy szemekkel figyel. Akinek a másik nagypapája sajnos már nem él, tehát én vagyok az egyedüli nagypapa.
Boldogságos feladat, de nem kicsi!
– Három gyermeke van. Bőven lehetnek még unokái…
– Állok elébe!

Anglia messze van

 – Háromfiús apa, kétunokás nagypapa vagyok – mondja Batizi András, aki a legidősebb fiának köszönheti a nyolcéves Benedeket és a hatéves Hangát. – Ez remekül hangzik, csakhogy az unokáim nem itthon élnek. Az orvos fiam megpályázott és el is nyert egy angliai állást. Független főorvos egy egyetemi kórházban – szakmailag óriási eredmény, ráadásul örökös státusz, szóval innen mehet majd nyugdíjba. Az egyik szemem sír, a másik nevet.
Örülök a fiam karrierjének, de közben elszomorít, hogy nem fog visszajönni. Az ő helyzete más, mint amikor én dolgoztam hosszú éveken át Jamaicában. Az ország tiszteletbeli konzulja is lettem, a nagyfiam ott kezdte el az orvosi egyetemet, de az egész család tudta, hogy haza fogunk jönni. A fiam is jönne, mert hasonlít rám, azaz fontosak számára az itthoni kötődések, a család, a barátok, csakhogy azzal is tisztában van, hogy a magyar egészségügyi viszonyokat nem tudja megváltoztatni. Itthon hajnalban járt el dolgozni, késő este ért haza, a gyerekeit csak alva látta… Most jól él Angliában a családjával – a felesége gyerekorvos –, csakhogy az okos nyolcéves unokám azt kérte tőlem, hogy vigyem ki neki a Tom Sawyer kalandjait – angolul. Kiválóan beszél magyarul, de olvasni angolul tud…

– A barátaitól hallottam, hogy a távolság ellenére is szoros a kapcsolata az unokáival.
– Félévente találkozunk, gyakran beszélünk, hetekig voltam náluk bébicsősz. Végtelenül élvezem a fiúunokám eszét, akaratát – nagyon jóban vagyunk, pedig szerinte szigorú vagyok – és Hanga kedvességét, művészi hajlamait. Ő festővásznat kért tőlem, mert örökké rajzol és fest – mondja meghatottan, majd gyorsan megtudom a meghatottság okát is. Hangának kicsi korában súlyos daganatos betegsége volt, meg is műtötték, utána jött a kemoterápiára… 

– Bementem a Tűzoltó utcai klinikára, és megláttam a tizenegy hónapos, pici unokámat – mögötte az édesanyját –, amint egy infúziós állványt tol maga előtt. Amíg élek, nem felejtem el! Iszonyatosan megszenvedtük… a kicsi szívósan harcolt az életéért. De ma már tökéletesen rendben van, nem is emlékszik a betegségére, imádja az életet! – fejezi be boldogan.
– Önnek van még két fia.
– A harmincas éveik elején járnak, és én biztatom őket, hogy kezdjenek neki az unokacsinálásnak, mert már tudom, hogy nagypapának lenni jó!