Halmozott hátránnyal indult: Nő és cigányprímás

Nem volt az mindig ilyen nagy ritkaság, hogy a Rajkó Zenekarban nők is játszanak. Gyula bácsi pártolta a lányokat – meséli Németh Edit. Ám akkoriban, amikor az alapító, Farkas Gyula zenepedagógus, prímás és karmester még „Gyula bácsi” volt, Edit tizenegy éves kislányként járt a próbákra.
– Együtt nőttünk fel, volt velem két hegedűs és egy csellós lány is, mellettünk vagy száz fiú. Aztán a nők kikoptak. Férjhez mentek, szültek. Én is, mégis maradtam.

Edit nem származik amolyan tradicionális „zenészcsaládból”; szülei kiskereskedők, üzletük volt a főváros VIII. kerületében, ahová ő is született. Csak a nagyapa volt zenész, akit mindenki ismert és szeretett Veszprémben meg mindenütt a környező falvakban.

A hetvenes-nyolcvanas évek legendás nyóckerjéről Editnek nincsenek markáns emlékei.
– Nem voltam én az utcán, nem vettem részt a brancsozásban – mondja.

Délelőtt zeneiskolában ült, délután otthon gyakorolt. Akkor még sok zenész lakott a környéken, ma már kevesebben vannak itt is, másutt is azok, akik ezzel foglalkoznak.

– Kihúzódnak a családok, oda mennek, ahol meg lehet élni. Vagy más szakmába kezdenek – magyarázza Edit, és hozzáteszi, tudja, hogy a többségi társadalom nagyra értékeli a „zenész cigányokat”, de a romák körében nincs különösebb presztízsük.

– Az oláhok állítólag nem kedvelnek minket. Mi nem is beszélünk cigányul, meg azt mondják, fenn hordjuk az orrunkat. Sokan azt hiszik, nekünk jobban megy, de ez ma már nincs így. A rendszerváltás előtt tényleg jól meg lehetett élni a zenélésből, de ma már alig van hol játszani, sok helyet bezártak. Pedig az emberek szeretik a cigányzenét.

A Rajkó Zenekarnak a nem túl kedvező piaci helyzet ellenére is sok előadása van. Editnek és zenész férjének ezenkívül van egy-két állandó helye szállodában, étteremben. Régebben lejártak nyáron a Balatonra, de mára két hónapra szűkült a szezon.

– A vendéglősök inkább egy szintetizátorost hívnak, nem tudom, miért, még csak nem is olcsóbb.

Ott van még persze az asztalok mellett keresett borravaló, de Edit szerint arra nem lehet alapozni.

– Vendégtől függ. Ha bejön egy társaság mulatni, az jó szokott lenni, de ha beülnek vacsorázni kettesben-hármasban vagy, mondjuk, gyerekkel, az nem igazán.

Aki számot rendel, az többnyire kétszázast, ötszázast ad, a legnagyobb összeg, amit Edit valaha egy nótáért kapott, egy tízezres volt – öt éve. A rendelés nem túl változatos:
– Monty-csárdás, Brahms-ötös, Hacsaturján, Pacsirta – sorolja -, ezek kihagyhatatlanok. Ez így megy évtizedek óta. Nóták közül az Akácos út, a Csak egy kislány és az Az a szép a favoritok, mulatósból az Aranyeső, a Hosszú fekete haj és a Mi-mi-mi a toplistások. A külföldiek szeretik a filmzenéket, leggyakrabban a Keresztapát, az Egy asszony illata tangóbetétjét és a Profi című film főtémáját rendelik. Mennek még a déli slágerek, elsősorban is az O, sole mio és a Volare kezdetűek.

– Nem unjuk, mert mindig másképp mulatnak rájuk. Szeretem a haknikat, csodálatos hangulata tud lenni, amikor testközelből élvezik azt, amit játszol.

A nagyzenekari fellépés egészen más, de Edit azt mondja, Bartók, Liszt, Bach műveit épp olyan szívesen adja elő, mint a könnyű műfaj darabjait. Amikor prímásként lép színpadra, első hegedűs és karmester egyszerre, a vonó karmesteri pálcává válik.

– Azért nem szabad túl sokat képzelni ebbe a szerepbe. Hogy is mondjam, hogy ne bántsak meg senkit… engem az együttesben úgy adnak el, mint kuriózumot. Hogy érdekesebb legyen az előadás. Arra a rövid időre én irányítok – muszáj utánam jönniük, különben borulna az egész -, de egy teljes műsort azért nem vezethetnék le, nem lehetnék teljes jogú prímás a férfiak között…

A családban ettől még igen, Edit azt mondja, ez csak attól függ, ki mennyire engedi, hogy befolyásolják.

– A férjem nagyszerűen viseli ezt az életformát, ő a kivétel. Mikor sokat jártunk külföldre, akkor sem volt az soha probléma, hogy elengedjen.

Közös döntés eredménye volt az is, hogy két gyereküket (a ma 20 éves, Zeneakadémiára készülő csellista lányt és 14 éves öccsét) a helyi általános iskola helyett a Városligeti fasoriba íratják be.

– Itt a kerületben elmentem egy szülői értekezletre, de nem tetszett, nem éreztem a lányomat odavalónak. Sokat számít, milyen környezetben nőnek fel, hogy néznek rájuk. Mikor én gyerek voltam, egyszer láttam egy listát a tanári asztalon, rá volt írva, hogy „cigány tanulók az osztályban”, rajta volt az én nevem is. Az akkor nagyon megszégyenítő volt, nem mintha nem tudtam volna. Tudtam én, hogy az vagyok, de így, hogy oda kitették mindenki elé… ez nagyon megmaradt bennem. Meg az, amikor órákig nézték a fejemet, és mindig az enyémet. Amikor tetűvizsgálat volt. De órákig.

Edit gyerekeinek iskolájában már senki nem ír listát, nem is lenne hosszú, a kamaszok barátai is leginkább „többségiek”.

– A lányom szőke, hófehér bőrű, ha a barátaival van, meg nem mondaná senki, hogy cigány. De a fiamon látszik, neki nehezebb dolga lesz. Nem mondom, engem nem bántott senki, mert nem is viselkedem úgy. Igyekszem kerülni a dolgokat. Nem szólni, nem nézni úgy senkire. Hogy ne mondhassanak semmi rosszat. De azért sokszor lehet érezni a távolságtartást. Egyszer nem szolgáltak ki minket a férjemmel egy helyen. Beültünk, vártunk félórát, aztán inkább eljöttünk.

Edit férje háromnegyed részben roma. Edit szerint ez a kifejezés kissé mesterkélt, ő azt mondja, cigány.

– Nincs ebben semmi bántó. Cigány. Így simán – magyarázza, maga pedig úgymond „feles”, „félvér”. – Ha normális vagyok, elfogadnak. És én sosem szégyelltem azt, hogy hová tartozom. Aki rosszindulatú, az a saját fajtája iránt is az. A zenei pályán ez is könnyebb, mások nehezebben kapnak munkát. Ő maga sosem gondolt arra, hogy mást csináljon.

– Mi egyebet dolgozhatnék? Ezt tanultam, máshoz nem értek. Ezt szeretem, a színpadot, az utazást, szeretnék minél tovább zenélni, ameddig csak lehet. Mert ezt nem lehet örökké. Már harminckilenc is elmúltam, egyre öregebb és egyre csúnyább vagyok. Nagyon félek az öregedéstől. Rettegek. Kenem az arcom mindenfélével, és mégis. Olyan kisebbségi érzetem van. Nem érzem magam szépnek, nem is éreztem soha. Jólesik, ha bókokat kapok, de úgy vagyok vele, hogy biztos csak udvariasságból mondják. Kamaszkoromban meg se mertem szólalni. Most már sikerült valamennyire levetkőznöm a gátlásokat, mert a színpadra ki kellett állni. Ezért megmagyaráztam magamnak, hogy nem arra kíváncsiak, mit bénázok, hanem arra, hogy mit tudok nyújtani. De ha elérsz egy kort, már nem úgy állsz ki. Ma már nagyon fontos, hogy egy nő fiatal legyen, szép meg vékony… Szőke? Ha annak születtem volna. Akkor talán. Megpróbáltam egyszer átfesteni a hajam, de borzalmasan állt.

Köszönjük Ádám Katának a cikk elkészítéséhez nyújtott segítségét.