Sokszor irigykedve nézem a környezetemben azokat, akiknek – látszólag – semmi gond nincsen a családjában. Akiknek például az édesanyjuk a legfőbb támaszuk, esetleg a legjobb barátnőjük is egyben. Akiknél voltak ugyan elkerülhetetlen viták kamaszkorban, de aztán mindez lecsillapodott, és szépen élnek egymás mellett, vagy konkrétan is egy lakásban, de ha így nem, akkor lelki értelemben mindenképp. Ám sokunknak ez nem adatott meg.
Állandó veszekedések, harcok, teherként megélt kapcsolódások jellemzik ezt a megszüntethetetlen köteléket. Mert ugye az nyilvánvaló, hogy anya csak egy van, ahogy erre címével is utal az egyik legismertebb témába vágó regény, Vámos Miklós könyve.
Az Anya csak egy van-t először gimnazistaként vettem kézbe, ajándékba kaptam egy barátomtól, aki tehetetlenül nézte, hogy gyilkolásszuk egymást anyával szisztematikusan. „Van mélyebben – ezekkel a szavakkal adta át –, örülj, hogy neked legalább nem beteg az anyukád.” Nos, ennek tényleg örültem, kamaszként ezzel a problémával – a könyvben az anya mániás-depressziós – nem tudtam volna megbirkózni. Most újra elmerültem a szövegben, ami két szálon fut, anya és fia monológjait olvashatjuk. Ez a kettős szerkezet belevisz a sűrűbe: mindkét oldalon állunk, belelátunk mindenkibe – és értjük a fiú lelkiállapotát, amikor odáig jut, hogy kimondja: gyűlöli az anyját. Ekkorra már évek gondoskodása, a helyzet lehetetlensége érlelődik ezzé a kemény mondattá, amire tényleg csak a legvégső esetben ragadtatjuk magunkat. Ám a mű tanulsága nem ez. A hiteles, átélt szavak átlendíthetnek minket a mélypontokon, és elérhetünk a feloldozásig.
|
|
Nem jut ide Szabó Magda modern Izája a Pilátusban, egyik legkedvesebb könyvemben. Szívfacsaró történet a falusi öregasszonyról, akit öntudatos és önző lánya magával visz a városba. Iza jót akar, és a maga szemszögéből jót is tesz: gondoskodik az öregről, aki magát otthon talán már nem tudja eltartani. Két generáció és két életforma feszül egymásnak a lapokon, komoly tanulságokat vonhat le belőle minden nemzedék. A regény üzenete, hogy nem elég elhelyezni és etetni-itatni az embert, a lélekre ugyanúgy figyelni kell. Ez persze közhely, de ha a kezünket a szívünkre tesszük, láthatjuk, mennyi benne az igazság. Én magam is könnyen megnyugtatom a lelkiismeretem azzal, hogy ellátogatok a nagyihoz, bevásárlok – és ezzel le van tudva a dolog. Pedig arra is kellene gondolni, hogy az öregeknek már amúgy is szűk tér adatik, csak mi, a gyerekek (mert nekik mindig azok maradunk) tudjuk tágítani ezt: idővel és odafigyeléssel. A Pilátus gyomorba vágó könyv, sötét igazságokkal. Amikor a letaglózó utolsó sorhoz érünk (Szabó Magda nagyon ért a lezárásokhoz) talán már bennünk is megérik a változás…
 |
| Ha te is elolvasnád, katt a képre és rendeld meg! |
A harmadik könyv nem regény, hanem egy most megjelent antológia, a Forgács Zsuzsa Bruria által szerkezett Dzsungel a szívben, avagy lányok és anyák antológiája. Nem szokásom olyan válogatást fényezni, amiben én is benne vagyok, de ez esetben kivételt kell tegyek, a vállalkozás jellege miatt. A szerkesztőnő már évek óta következetesen hirdeti (például az Éjszakai állatkert vagy a Szomjas oázis szintén általa gondozott gyűjtemények révén), hogy velünk és bennünk élnek a hiteles történetek, hogy a nőknek meg kell szólalniuk, és el kell mondaniuk, mi lakik a szívükben. Nem könnyű olvasmány a könyv, de éppen ezért olyan fontos, hogy belemerüljünk. A szerzőgárda sokszínű, rappertől (Fiáth Titanilla – Ludditák) a képzőművészen át újságírók, írók, költők, riporterek vallanak az édesanyjukhoz fűződő viszonyukról, mely feltárulkozásokból világos lesz: a szívbéli dzsungel elnyelhet, ha nincsen kapaszkodód…
Kérdés persze, hogy segíthet-e rajtunk, ha mások történetével szembesülünk. Nekem sokat adtak ezek a művek. Már csak abban is, hogy a szégyenérzetet feloldják, beláttatják, hogy igenis léteznek ezek az érzések, és a család nem Disney-délután, hanem megoldandó életfeladat. Ha már kicsit másképpen, kívülről figyelhetjük meg a könyvek révén önmagunkat, könnyebb lesz viszonyulni a másik emberhez úgy, hogy a lehető legkevésbé sértsük őt, és sérüljünk mi magunk…
