 |
Szétmentünk, mert nem lehetett gyerekünk |
Ma már csaknem rezzenéstelen arccal meséli Anna az évekkel ezelőtt vele történt eseményeket, mégis nehezen szánta el magát, hogy megossza velünk, és nehezen is kezdett bele a történetbe. A végére mégis úgy éreztem: megkönnyebbül. A mélybarna szemekben még most is látom a szomorúságot, amikor a rettentő éveket felidézi. Az mondja, ma már boldog és nem foglalkozik a múlttal, ami egykor nagyon megkeserítette, felőrölte az ő és családja életét. Csak reméli, hogy a lányai nem jutnak erre a sorsra.
Anna, 54
„Egy 20 éves házasság után váltam el a férjemtől. Ez alatt az életem végig rettegésből, félelemből állt. Volt férjem az építőiparban dolgozott, ivott és szerencsejáték-szenvedélyének hódolt, miközben engem és a lányainkat is verte. Többször próbáltam elválni tőle, de mivel ő nem akart, a bíróságon nem jutottunk dűlőre. Szinte mindenki tudta, hogy milyen borzasztó az életünk, de mindig azzal vigasztaltak, hogy legalább jól nézek ki, meg sem látszik rajtam a sok szenvedés és a két lányom is jó tanuló és jól nevelt. Persze ők is állandóan féltek az apjuktól, rájuk sem volt tekintettel, kaptak eleget.
Nagy volt bennem a túlélési ösztön, a gyerekeket mindenképp meg akartam kímélni, amennyire csak lehetett. Egyszer aztán a volt férjem akkora kártyaadósságot csinált, hogy el kellett adni a házat. Eljött az én időm: csak úgy mentem bele, hogy ha ő belegyezik a válásba. Nem volt más választás, mivel félt a kártyapartnereitől, beleegyezett. Miután kifizettük az adósságát, a maradékot elfeleztük, mind a ketten kaptunk egy-egy kisebb házat és maradt némi készpénzünk is. Végre új életet kezdhettünk, amire már évek óta vágytam, nemcsak magam, de a gyerekek miatt is.
De ahelyett, hogy kifutottam volna a világból örömömben, és felszabadultam volna, ahogy azt vártam, túlzás nélkül, megbolondultam. Csak ültem az ablak előtt és néztem ki a fejemből, és azt éreztem, hogy szétrobbanok az energiától, de nem tudok vele mit kezdeni, így hát csak üldögéltem csendben, és úgy éreztem, valami hiányzik az életemből. Abban biztos voltam, hogy nem a volt férjem és a vele kapcsolatos rettegés, de nem értettem, mi történik velem. Nemcsak én, de a gyerekeim sem. Végül ők kértek segítséget a körzeti orvostól, aki ráadásul a gimnáziumban volt az osztálytársam. Beutalt egy szanatóriumba, ahol egy hónapon keresztül mesterséges altatásban tartottak. Csak enni ébresztettek fel.
Amikor meggyógyultam, megkérdeztem az orvost, hogy tulajdonképpen mi volt ez. Azt mondta, hogy sok bánatot kellett kialudnom, és azért „kattantam meg”, mert rengeteg energiát aktiváltam a rettegésre és problémamegoldásra, és amikor a válás után erre nem volt szükség, ez az energia nem lett lekötve és ez ütött ki. Azt hiszem, így keletkezett a »Jó dolgában nem tudja, mit csináljon« közmondás – fejezi be nevetve.”
 |
| Geist Klára |
A történet biztosan nem egyedi, de több olyan történetről tudunk, amiben az ellenkezője történik, vagyis hogy a válás után felszabadulnak a párok és új életet kezdenek. Éppen ezért kíváncsiak voltunk, vajon mit mond erről egy szakember. A választ Geist Klára pszichológustól kaptuk meg.
Jól ismert jelenséget mutat be Anna története. A válási krízis rövid, illetve hosszú távú hatásait élte végig. Sok embernél a megváltozott élethelyzet, a kapcsolat gyászolása – még ha rossz kapcsolatról van is szó – kezdetben dühhöz, szorongáshoz, depresszióhoz vezet. Majd az alkalmazkodási folyamat végén, a krízis kreatív megoldásaként megvalósul az újrakezdés, új életvitel megteremtése. Addig azonban – nem árt, ha tudjuk – egy-két év is eltelhet.
Nagyon gyakori, hogy nem csupán a válásról való fantáziálás tarthat évekig, hanem a válási döntést, majd a válás kimondását követően, az elvált helyzethez való alkalmazkodáshoz is szükség van ennyi időre. Az elvált helyzethez való alkalmazkodás mikéntje, a válási krízis megélésének módja, mélysége függ az alapszemélyiségtől; attól, hogy korábban az illető milyen válságokat élt át, ezekhez hogyan alkalmazkodott, milyen megküzdési, megoldási stratégiákkal rendelkezik.
Azonnali tünetként megjelenhet az érzelmi labilitás, szorongás, düh, indulatkezelési problémák, gyógyszer-, alkoholfogyasztás, pszichoszomatikus tünetek s depresszió is, mint Anna esetében.
A szorongás, depresszió lehet a válásra mint stresszes életeseményre adott válaszreakció. Okozhatja az, hogy az illető még nem volt ilyen élethelyzetben, s kimeríti a megváltozott helyzethez való alkalmazkodás. Akár különköltözés, új életvitel kialakítása is okozhat alkalmazkodási zavart.
Gyakori jelenség az is, hogy a vágyott cél elérését (pl. válás, vizsgaidőszak lezárása, alkotófolyamat vége, külföldre érkezés stb.), a fokozott igénybevételt követő idegrendszeri kimerültség kapcsán egyfajta kiábrándultság, lehangoltság, depresszió követi. Ezért mondjuk azt, hogy a pozitív, illetve negatív életesemények stressz, túlterheltség szempontjából ugyanazt jelenthetik idegrendszerünk, pszichénk számára.
Bármennyire rossznak ítéltük is a házasságot, melynek válás lett a vége, a volt partnerhez való kötődés csak hosszabb idő elteltével lazul, így sokan erős hiányérzetet, szorongást élhetnek át. Minden, ami a házassággal kapcsolatos, identitásunk (önazonosságunk) részévé válik, s ezt újra kell építeni, a volt partnertől függetlenül.
A kapcsolatba ambivalencia, vegyes érzelmek vegyülnek, mint Anna esetében is, így a rossz házasságból való „szabadulás” is egyfajta keserű kudarcélménnyel jár, úgy érezhetik, „rossz volt a rosszal, de még rosszabb nélküle”. Az ambivalenciára jellemző, hogy egyes párok a válás után szeretkezni még összejárnak, míg másoknak akár a veszekedés hiányozhat.
Ebből az érzelmi zűrzavarból születik meg aztán, rögös úton át, a saját élet újrakezdésének öröme.
Ha a szorongás, depresszió, kapcsolatoktól való elzárkózás, alvászavar, a pszichoszomatikus tünetek, az alkohol- vagy gyógyszerhasználat hosszabb idő után fennmaradnak, akkor érdemes a válás mint veszteség hatásait pszichoterápiában feldolgozni.
