Hadas Kriszta: Nem ismerem Szepesi Nikolettet és az uszodák világát. Irományát nem olvastam, és nem is fogom elolvasni. Annyi, de annyi remek könyv van! Az övére sajnálom az időt. Így hát lehet, hogy a véleményem felületes.
Az olimpiák és a világversenyek alatt, a tévé előtt ülve eddig is lelkesen drukkoltam a magyar sportolóknak. Ezután is ezt fogom tenni. Titkos vagy nyilvános magánéletük azonban egy kicsit sem érdekel. Egészséges fiatalemberek, úgy buliznak, szexelnek, élnek, ahogy akarnak, ahogy azt a neveltetésük, az ösztöneik, világlátásuk diktálja nekik. Semmi közöm hozzá.
Én inkább csak azt kérdezem, hogy miért az úszónő írásának a sajtóhoz eljuttatott és napról napra adagolt, szakemberek által felépített promóciójaként kell megtudnunk, zaftos bulvárfalatkaként tálalva, hogy őt – és más kislányokat is – szexuálisan zaklattak, megaláztak hajdanán? Ha igaz a vád, akkor Szepesi, amikor már nem volt kiszolgáltatott gyerek, amikor már meg tudta volna védeni magát, miért nem fordult a rendőrséghez? Ha olyan fejlett az igazságérzete, miért várt idáig? Ez az ő és sorstársai drámája, továbbá olyan bűnügy, ami közügy is. Mindannyiunk ügye. Nem a saját és volt sporttársai magánéletének sikamlós részletei között tálalandó zaftos sztoricska, melyet az interjúk alkalmával sokat sejtető, csábos arccal lehet most belemosolyogni a kamerába. Remélem, a könyvreklámon túl majd kiderül, mi az igazság. Bár ennyi év után… nagyon kétlem.
A „szexmániás” úszónő egyéb témáiról pedig csak annyit, hogy mindenki azzal keres pénzt, amivel tud. Ő most ezzel tud. Ez van.
Soma: Ahogy kívülről nézem Szepesi Nikolett sztoriját, a következőt látom: Itt van egy egészséges, energiával, tűzzel, szenvedéllyel, megmutatni vágyással teli fiatal lány, aki valamiféle sorsszerű módon (ebben persze benne van ő maga is) nem mutathatja meg magát azon a fórumon (a londoni olimpián), ami a kiskora óta tartó rengeteg munkájának, erőfeszítésének egyik fő gyümölcse lehetett volna. (Hiszen egy sportolónak már csak eljutni az olimpiára is hatalmas érdem és büszkeség.) Viszont a megmutatni vágyás ott maradt benne. És sok-sok harag. Úgyhogy akkor hadd szóljon, ami csak kijön a csövön! Ha már az ember kényszerül lelépni a porondról, az ne sunnyogás legyen!
Ezzel a könyvvel viszont egy időre határozottan megpecsételi a sorsát.
Tapasztalatból mondom, az emberek tetemes százalékában annyi képmutatás, elfojtás, ítélkezés, irigység és önbecsapás van, hogy még egy darabig alaposan csámcsoghatnak Nikolett őszinte kitárulkozásán. De akár hálásak is lehetünk neki. A voyeurködés (azaz a mások magánéletébe való belekukkolás) korában, amikor egy csomó ember ahelyett, hogy élne, valóságshow-ból, szappanoperákból és bulvárújságokból szívja le az információkat, most legalább kap egy újabb adagot. Pedig ha valaki igazán él, rájön, hogy semmi különleges nincs abban, hogy egy huszonéves szereti a szexet (ugyanis ez az egészséges, ha valaki fiatalon nem vágyik a szexre, ott komoly gondok vannak), ahogy abban sincs semmi különleges, hogy időnként vannak megcsalások, szerelmi háromszögek, alkoholmámoros éjszakák szexszel és indulatokkal fűszerezve. Ez mind normális, azt is mondhatom: hétköznapi, természetes. A szexmániás állapotról pedig az a véleményem, hogy szinte minden egészséges, laza, élettel teli fiatalra rá lehet mondani. Ami viszont több mint barátságtalan: kiadni embereket, akiknek nem volt választási lehetőségük, hogy ezt akarják-e, vagy sem. Van egy mondás: „mindenki a saját farkával verje a csalánt”. A bizalom igen sérülékeny dolog, nem lehet sokszor eljátszani. Viszont az abúzus, a molesztálás sajnos igen gyakori jelenség (ezt saját női csoportjaimból is tudom).
Jó lenne, ha Nikolett története elindítana egy hatékony változást, akár oly módon, hogy már az általános iskolában felvilágosítják a lányokat arról, ha ilyet tapasztalnak, ne seperjék szőnyeg alá a dolgot, azonnal jelentsék feljebb lévőknek. (Csak ezután nehogy a lányok részéről forduljanak elő visszaélések.)
Szepesi Nikolett lezárt egy korszakot. Hogy vajon mi az az új, amit megnyitott, talán még ő sem tudja. Ki fog derülni. Mindenesetre én magam azt tapasztaltam az életben, hogy a végletek mindig együtt járnak, akár egyénileg, akár globálisan. „Míg vannak mohók, kellenek éhezők, míg vannak önmegtartóztatók, lesznek élvezők.” És amíg ennyire erős a társadalmi szerepjáték, ennyire sok a maszk, a képmutatás, addig mindig jól fognak jönni az őszinte és bátor kitárulkozók.
Bibók Bea szextanácsadó: A szexfüggőség egy kórkép. Azt az állapotot takarja, amikor a szex túlzott szenvedéllyé, kényszerré és káros cselekvéssé válik. A szexet mint visszaigazolás eszközét használja a szexfüggő nő vagy férfi. Nem az motiválja, hogy párjának és magának örömet szerezzen, hanem magáért a szexért, a szex aktusáért cselekszik. Jellemzően mindegy, ki a partner. A szexuális együttlétek intimitása, meghittsége elvész. Önmagát a szexuális együttlétek és partnerek száma szerint fogja értékelni. A háttérben lelki okok állnak. Egy gyermekkori szexuális abúzus, ami az éppen nővé serdülő kislány bimbózó nőiségét letöri, kiválthat ilyen viselkedésformát. Hiszen a szexfüggő nő egyfolytában azt akarja bizonyítani önmagának, hogy ő jó nő, hogy kell másnak, sőt mindenkinek, mindegy is, kinek, minél több férfinek. Ez szolgál számára visszaigazolásul, válaszként a gyermekkorban elviselt traumára. Akkor elvettek tőle valamit, elvették a nőiségét, és most keresi. Gyűjti a skalpokat, mert a mennyiség szolgál neki bizonyítékul. Nem minőségi, biztonságos párkapcsolatra, szexuális kapcsolatra törekszik, hiszen erre nem képes, képtelen az intimitást megélni. Számára a szex a birtoklási vágy, esetleg a férfiakon kitöltött bosszú formája.
Dukay Nagy Ádám író: Szepesi Nikolett Én, a szexmániás című könyve a bulvár-, illetve a sportújságírás eszköztárával lejegyzett önanalízis – lehetne. Ám sajnos bántó panelek (a „skalp” megszerzése vélhetőleg többször szerepel e lapokon, mint a Nagy indiánkönyvben), hányaveti mondatok („Én kergettem a vágyat, és a vágy jött mellettem…”), illetve fölöslegesen alkalmazott trágár szavak teszik mind súlytalanabbá az egyébként súlyos témát: az önpusztító hedonizmust. Amiről itt nem egy drogokról lejött rocksztár, hanem egy huszonéves korábbi élsportoló, olimpikon, vagyis példakép mesél. Az áttivornyázott éjszakákról, az összeszámlálhatatlan, noha strigulázott alkalmi szexpartnerről, a vodkanyakalásról, az ittas vezetésről, s persze a profi sportolók testet-lelket meggyötrő mindennapjairól.
Az efféle destruktív száguldásnak hatalmas irodalma van, melyek átütő erejét az adja, hogy lelkük legapróbb rezdüléséig tudható, hőseik mit miért tesznek. Mi a motivációjuk, hogyan ingadoznak döntéseik meghozatala előtt, mikor lépnek meg valamit csupán őrültségből? Minderről azonban a mi hősünk csak nagyon keveset kívánt vagy tudott elbeszélni, noha a fölsoroltak – ha nem is irodalmi regiszterekben – az említett eszköztárral is plasztikusan megjeleníthetők. Nevezetesen, hogy egy fiatal, csinos, sikeres és tehetséges lány hogyan, milyen lelki-érzelmi utat bejárva válik egyre céltalanabbá, kiégetté? Marad helyette a naturális, avagy pornográf stílben bepötyögött unalmas, üresen kongó szexjelenetek sora, de a titokra, a miértre, ami a szöveg állítmánya lehetett volna, nem derül fény.
Kempf Zita szerkesztő: Manapság már bárki írhat könyvet?! Bizony, bárki. Szerencsére. Így aztán semmi nem marad rejtve; bevilágíthatnak nekünk az élet, a világ utolsó titkolt, bújtatott kis sarkába is – legyen az egy elzárt ország, egy keveseknek nyitott közeg, egy ember lelke vagy nemi szerve. Nagyon-nagyon sok dolog van, ami nem fog tetszeni mindabból, amit az úgynevezett átlagember ott talál, amikről jobb lenne nem tudni, de attól még ezek léteznek, és nem a mi értékítéletünkre várnak ahhoz, hogy létezhessenek. Tegyük föl, hogy amiről egy ember ír, az valóban az, ami a fejében lakozik, hogy őszinte sorok azok, a történések pedig valósak – szolgáljanak bár üzleti szempontokat. Ebben az esetben azt mondom, miként a nyers szexnek, úgy egy nyers szexről írt könyvnek is megvan a létjogosultsága.
Van abban valami küldetésszerű (egyben provokatív, elkeseredett és önpusztító), ha jön egy nő, és kimondja, hogy mire vágyik, mire gondol. Nem keresi (többnyire) a mentségeket, nem mondja, hogy ó, hát csak az apám (edzőm, gyúróm, szeretetvágyam, satöbbi) miatt hajszoltam a szexet, hanem azt mondja, azért hajszoltam, mert imádom. Van ebben valami szimpatikus. Ha elhatároznánk, hogy egy napig mindent kimondunk, amit valójában gondolunk, gyakorlatilag megszűnne működni a társadalom. A főnökünknek megmondanánk, hogy egy beszari alak, a kollégánknak, hogy mindig is irritált, az állásinterjún, hogy semmi kedvünk dolgozni, csak kell a pénz… Az őszinteségnek van ereje – csak ritkán van alkalmunk megtapasztalni, ezért igen furcsán hat.
Kurva-e egy nő attól, hogy szeret szexelni? Szerintem nem. Kurva-e attól, hogy sok pasival szeret szexelni? Szerintem nem. Kurva-e attól, hogy nős pasikat elcsábít? Ehhez tisztázni kéne, mi az, hogy kurva. Ha az, aki társadalmi tabukkal nem törődve egyszerűen megteszi, amit akar, és amit tőle akarnak, akkor igen. Ha az, aki pénzt kap a szexért, akkor nem. Áruló-e, ha beszél az élményeiről? Az az igazság, hogy megteheti. És ezt jobb, ha tudja mindenki, aki azt gondolja, hogy a valós vágyai, a valós énje és vonzalmai rejtve maradhatnak az ismerősei, a családja (hogy ne mondjam, isten) előtt. Nem, bizony kiderülhetnek. De bízhatnak a társadalomban: a szexhez fűződő tabuk, a hűség illúziójához fűződő érdekek olyan erősek, hogy aggodalomra semmi ok: a dolog nagy eséllyel megmaradhat mocskos kis összekacsintós izgalomnak. Hogy kell-e könyvet írni róla? Nem feltétlenül (felismerhető szereplőkkel pedig elég öncélú lévén a lelkiismeret személyes ügy), de lehet. Megvenni, olvasni nem muszáj – bár a lényegen ez úgysem változtat.
