Amint átléped valamely egészségügyi intézmény küszöbét, nemcsak a társadalmi, de az egyéni idődben is visszarepülsz a múltba: újra kisgyerek leszel, akinek a doktor bácsi (néni) majd megmondja, hogy mi az ábra. Meg vagy szeppenve persze, ezért hajlamos vagy alávetni magad bármilyen fehér köpenyes akaratnak. Mindegy, ne szóljunk egy szót se, abból baj nem lehet…
Ül, vár, nem mozdul és legfőképp nem telefonál!
“Én legutóbb a helyi esztékában ültem be az időgépbe: megszűntem öntudatos nőnek, európai polgárnak és egyáltalán: felnőtt embernek lenni. Azzal természetesen kalkuláltam, hogy néhány órám rámegy a “mellkas CT” nevű kalandra, önmagában ezért nem is panaszkodnék. Ám akkor óriási hibát követtem el, amikor a hosszú várakozás közepette nemcsak laptopot használtam, de a telefont is felvettem, amikor a kollégám munkaügyben keresett. Ez volt az egyetlen, amitől úgy éreztem, nem hiába mentek el órák az életemből: kihasználtam az időt. Csakhogy egyes egészségügyi dolgozók – mint említettem – nem a kapitalizmusban élnek, így azt sem tudják, milyen az, amikor az ember ideje pénz. Az ő világukban csupa szabadnapos bérszámfejtő, tanítónő és szobafestő ül a váróteremben (hiszen azt is teljesen okés, hogy szabit veszünk ki, ha ki akarjuk vizsgáltatni magunkat), ingatlanügynök, üzletember, szabadúszó újságíró nem. Így aztán tilos telefonálni – bár ez csak akkor derül ki, amikor az asszisztens sértődötten sarkon fordul, és nem hajlandó elvenni a beutalómat, csak mert látta, hogy sietve leteszem a mobiltelefont, amikor (egy óra és tizenkét perc várakozás után) végre meglátom őt az ajtórésben. Újabb egy órára eltűnik.
Mikor legközelebb előkerül, próbálom felvenni a szemkontaktust – ezt gondosan kerüli. Megszólítom: nem adhatnám le a beutalót? A durcás válasz: láttam, hogy telefonál, nem akartam zavarni.
Értitek?! Megbüntetett. Mert ahelyett, hogy hátra tett kézzel, pisszenés nélkül lestem volna a “Ne kopogjon” táblát az ajtón, hátha megnyílik egyszer, és akkor aztán csillogó szemmel, izgatottan ugrottam volna fel, mint más rendes páciens, merészeltem kihasználni a holt időt: munkaügyet intéztem telefonon – hozzáteszem: félrevonulva, halkan, senkit nem zavarva, hiszen udvarias ember vagyok. Mindegy, az illető felhúzta az orrát, de végül csak méltóztatott elvenni a beutalómat, és így bebocsátást nyerhettem az Alany Nélkül Beszélő Nőhöz: Derékig vetkőzik! A gépnek dől! Levegő beszív! Bent tart! Nem mozdul!
Világéletemben örültem, hogy nem születtem férfinak, és így megúsztam a katonaságot – ha megbánnám, a helyi esztékában az élmény bármikor pótolható.”
Bedagadt hátsóval a titkos vasajtó előtt
“Ott kezdődött a baj, amikor konkrétan pisilés közben seggen csípett egy gyilkos darázs. Olyannyira bedagadt a csípés, hogy alig bírtam felvenni a gatyám, de kénytelen voltam, ügyeletre kellett mennem. Éreztem, hogy valóban rosszul vagyok. Mindez munkaidő után, ügyelet, ahol a kedves portás néni pár épülettel arrébb irányított. Mondta, hogy majd a ‘D’ épület sarkában van egy szinte titkos vasajtó, ott ne kopogjak, ne csengessek, csak várjak, és higgyem el, hogy majd kijönnek értem. Felsétáltam – ekkor már szörnyű kínok között – a titkos vasajtóhoz, amin tényleg nem volt kilincs, se felirat, se semmi. Csak vártam, egy darabig hittem, de aztán elszakadt a cérna, és gondoltam, cselekedni kell. A csengő meg csak hívogatott, hogy nyomjam meg. Vívódtam, megnyomtam… és mint “menyből az angyal”a recsegő hangszórón keresztül töltötte be az udvart a portás néni kellemesen ideges hangja: “Mondtam, hogy NE csengesssssen!”
(A történet végén belém böktek pár szurit, és közölték, hogy jó, hogy bejöttem, mert konkrétan halálosan allergiás vagyok a darázscsípésre… kösz!)”
Ilyenkor kell jönni?
“Kontaktlencsét hordok, és már a kivételnél, éjfél körül éreztem, hogy valami nem stimmel. Égő érzés volt a szememben, gondoltam kiszáradt. Cseppentettem, és vártam a csodát, 3-ig bámultam a plafont, hátha be tudom csukni a szemem, de addigra már nagyon fájt. Mivel az ember mindenféle rémtörténeteket hall szembe kerülő szilánkokról, gondoltam kiderítem, hogy melyik az ügyeletes szemészet. Kocsiba pattantunk, és száguldottunk is. A kórházban síri csend, sehol egy ember. Csengettem hát, az utasítás szerint, majd vártam. Egy nagyon kedves nővér fogadott, aki mondta, hogy ne izguljak, a doktor úr kicsit mérges, nem szereti, ha felkeltik… Mi van? Hát nem ügyel? Nem ez a munkája? Dr. Morci megjött, majd közölte, hogy kisasszony, hát ilyenkor kell jönni? Most erre mit mondtam volna, vajon tényleg azt gondolta, hogy játszásiból járok kórházba éjjelente? 3 perces vizsgálat után kiderült, hogy valami felsértette a szaruhártyámat, tehát mégsem mentem hiába. De azért a zárójelentésre a biztonság kedvéért nagy betűkkel írta rá, hogy kontroll: rendelési időben.”
Hozd a szajrét, különben fájni fog
“Mandulaműtétre vártam, hétfőre volt esedékes a rutinbeavatkozás, amiről annyit érdemes tudni, hogy elképesztő fájdalommal jár. Tudta ezt az orvosom is, ezért a műtét előtt felírt egy doboz fájdalomcsillapítót, majd kiadta az utasítást, hogy váltsam ki, és vigyem magammal, mert a kórházban nem tudnak adni… Csak az jutott eszembe, hogy milyen szerencse, hogy nem kell bevinnem az étkezőnket műtőasztalnak, mert az legalább van… Ugye, ezek után mindenkinek tiszta, hogy nem ott és nem akkor vetettem ki a mandulámat.”
A beutaló és a fekete lyuk
“Már az is elég nagy előrelépés, hogy szereztem beutalót, és nem kellett újabb csatát vívnom ‘beutaló nélkül sehova’ asszonysággal, szorongattam a kincsemet, és végtelenül tanácstalan voltam. Az egyik ajtón volt egy ablak, amelyen ez állt: ‘A beutalókat kérjük a nyílásba bedobni!’ a mellette lévő ajtón pedig a sorszámtépő… Most akkor hova? Kérdezni nem mertem, ha valahova 20-an várnak ott nem kérdezősködünk, csak ülünk és várunk. Egy életem, egy halálom, bedobtam az ablakon. 2,5 fél óra telt el, a betegeket teljesen random módon hívták be, de kopogni nem mertem, hiszen a legnagyobb betűkkel az volt kiírva, hogy egyvalami tilos: a rendelés zavarása. A végén nagy nehezen sikerült megszólítani egy asszisztenst, hogy mégis mit rontottam el, aki nevetve közölte, hogy azt az ablakot már 5 éve nem használják… Csak halkan kérdem, hogy az ablak papírral történő beragasztása miért nem fér bele a szűkös költségvetésbe?”
Hát nem érti? Az ügyelet zárva!
“December 23-án sajgó mandulára ébredni nem jó, főleg úgy nem, hogy a rutinosak tudják, hogy kezelés nélkül ez legalább 2-3 hét iszonyú fájdalom. Hétvége lévén, nem akartam a kerületi ügyelettel vesződni, pontosan tudtam, hogy mi a menet. Nyelv lefog, mandula lepucol, de ezt csak fül-orr-gégészek csinálják, a háziorvos nem mer hozzányúlni. Hívtam hát a kórházakat, hogy melyik lehet az ügyeletes fül-orr-gége szempontból. A válasz után már pattantam is kocsiba, jobb túlesni az egészen mielőbb. A város egyik legnagyobb kórházába kellett eljutnom, ahol a 20 épület közül végre megtaláltam a számomra előírtat, ahol aztán zárt ajtókat találtam, az oldalsó legkisebb kapura barátságos betűkkel írták fel, hogy hirtelen fellépő vízhiány miatt az ügyelet nem ott van, hanem a város másik végén… De most könyörgöm, ezt miért nem lehet előre közölni? Hát jókedvéből jár az ember ügyeletre?”
Harc a fájdalomcsillapítóért
“Legutóbbi kedves emlékem, amikor hajnal kettőkor sikerült vesegörccsel beszáguldanom az egyik fővárosi kórházba. Régóta ismerem a folyamatot, csak akkor megyek, amikor a görcsoldó+fájdalomcsillapító kombó, és a minimum 2 liter folyadék nem hat. Szóval hajnal kettő. Ügyeletes dokira várok fél órát, közben többször jelezem a nővéreknek is, hogy szükségem lenne egy voltaren szurira, mert amíg görcsölök, addig hányok is. Erre kapok egy zacskót meg egy grimaszt. Megérkezik a doki, rám néz, és elküld a kórház másik végébe röntgenre. Finoman jelezem, hogy tényleg értem, hogy mi az eljárás, de még előtte egy injekció kellene, mert egyre rosszabbul vagyok. Megkapom a második grimaszt, és újra elküld röntgenre. Végigvonszolom magam a folyosókon, közben kaparom a falat, és arra gondolok: bárcsak gyémántból lennék a veseköveim. Radiológus megkérdezi, hoztam-e a régi leleteket. Erre csak hebegni tudok, hogy hajnal kettőkor? Nem. Megkapom a harmadik grimaszt, majd a felvételek után eltűnik. Próbálok felöltözni, de akkor már késő, és kidekorálom a röntgenszoba padlóját. Mire visszaér a lelettel, csak annyit mond: remek. Hívja a takarítókat, akiket a folyosón vánszorogva mellőzök. “Valami részeg, behányt a röntgenbe” – mondják. Ja, részeg. Lassan világosodik, doki megnézi a leleteket, majd beadja a voltarent. Felajánlja, hogy felvesz az osztályra, amit én kedvesen megköszönök, és inkább hazaindulok. Majd délelőtt elmegyek a magánorvoshoz, és a hónapban nem fizetjük be a netszámlát…”
Van saját történeted? Amiből csak a humorod húzott ki ép ésszel? Írt meg te is!
