– Egy ideje dolgozol már az UNICEF-fel, úgyhogy vélhetően pontosan tudod, mire mondtál igent. Miben lesz más innentől az együttműködés?
– Igen, egy éve dolgozom az UNICEF-fel, azóta megismertem ennek a nagy nemzetközi szervezetnek a történetét, hitvallását, szerteágazó munkáját. Részt vettem az adományszervezésben, kommunikációs kampányokban, adománygyűjtő rendezvények lebonyolításában. Gyakorlatilag velük lélegzem. Ami egyáltalán nem esik nehezemre, mert olyan családból jövök, ahol természetes a szolidaritás és az, hogy nemcsak elveszünk, hanem adunk is. UNICEF-nagykövetnek lenni óriási felelősség. Úgy élek, úgy gondolkodom, és mindent feladatomat úgy végzem, hogy méltó maradjak rá.
– Sokszor érezzük: tehetetlenek vagyunk a világot elborító szenvedéssel és gyűlölettel szemben – hírszerkesztőként ömlöttek rád az információk erről. Hogyan viselted?
– Persze rengeteg fájdalom van világban, de engem inkább inspirálnak ezek a hírek. Nem hiszek a jajgatásban vagy abban, hogy “nem érdemes, mert úgysem számít”. És abban sem, hogy csak nekünk legyen jó, a világ baja nem ránk tartozik. Épp ezért örülök, hogy az UNICEF-nek dolgozhatok, amit én valahogy úgy látok, mint egy kétkarú óriást. Az egyikkel ott és azokon segít, ahol a legnagyobb szükség van rá: nincs tiszta ivóvíz, élelem, oltóanyag. Nem “kevés” van, hanem konkrétan egyáltalán nincs. A másikkal pedig itthon dolgozik, hogy a mi gyerekeinkben tudatosítsa a jogaikat, segít, hogy adott esetben meg tudják védeni magukat, és felkészíti őket azokra a problémákra, amelyekkel az ő generációjuknak kell majd szembenéznie, ha felnőnek.
– Mit mondasz azoknak, akik szerint “van elég szenvedés Magyarországon, miért abba fektetünk pénzt, energiát, hogy távoli földrészek lakóit segítsük”?
– Azt, hogy az egyik nem zárja ki a másikat, és azt, hogy mint minden, a szegénység is relatív. Én is járok ételt osztani az Ökumenikus Segélyszervezettel, és az UNICEF maga is együttműködik itthoni civil csoportokkal. De az UNICEF mint ENSZ-szervezet nagyon pontos szempontrendszer szerint oszt el minden adományt, és minden centnek pontosan követhető az útja. Általában azok az országok számítanak “UNICEF-programországnak”, ahol nagyon magas a csecsemőhalandóság, brutálisan alacsony az egy főre jutó GDP, ahol valamilyen természeti katasztrófa vagy például polgárháború miatt családok tömegei válnak földönfutóvá vagy kényszerülnek menekülni. Ezeken a helyeken jellemzően nem működik szociális háló, nincsenek helyi civil szervezetek. Magyarország a második világháború után volt például programország, akkor rengeteg gyereket mentett meg az UNICEF. Ma inkább a gyerekjogi tevékenységre, gyerekvédelemre koncentrálunk itthon.
– Ezen a területen milyen terveid, ötleteid vannak?
– Azon leszek, hogy hangja legyek azoknak a gyerekeknek, akiket a társadalom nem hall, nem lát. Tavaly novemberben jelent meg a Zinka és Hugó – A rejtélyes üzenet című gyerekkönyv, amelyre nagyon büszke vagyok. A koncepció és a kötet az én ötletem alapján született, és a kiadó minden eladott példány árából támogatja az UNICEF-et. Ez a könyv egyszerre segíti a leginkább rászoruló távoli és az itthoni gyerekeket. Emellett tavasszal indul az Ébresztőóra Program, amelyben én is tréner vagyok. Magyarországi iskolákba megyünk játékos és interaktív órákat tartani gyerekjogokról és felelősségvállalásról. A Rózsadombtól Szabolcsig bejárjuk az országot.
– Lola lányod már nyolcéves. Más-e az anyaság, mint ahogyan annak előtte gondoltad? Volt-e, amivel meg tudott lepni a gyermeked?
– Semmi és senki nem készít föl arra, ami azután következik, hogy megszületik az első gyereked. Hiába olvasol, hiába kérdezel utána, az első évek olyanok, mint egy gyorstalpaló önismereti kurzus, annak minden mélységével és magasságával. De ha ezt túlélitek, akkor nagy baj már nem nagyon történhet. Lola már iskolás, és mi még mindig szinte minden nap tanulunk tőle valamit. Nagyon szeretem a mostani korszakát, épp félúton van a nagylány és a kislány között. Mindenről van véleménye, néha egészen filozofikusakat kérdez, próbálja értelmezni és a barátnőivel megváltani a világot, de közben ha otthon van, olyan, mint régen. Megölel, odabújik, ömlik belőle a szeretet.
– Nagykövetként, de anyaként is érint téged a kérdés: megvédhetjük gyerekeinket az agresszivitástól? Mit gondolsz azokról az esetekről, amikor gyerekek, tinédzserek gyötrik egymást, okoznak fájdalmat másoknak, követnek el bűncselekményeket?
– Nem érdemes burokban tartani a gyerekeinket. Szülőként és aktivistaként is azt látom a legfontosabb feladatnak, hogy tanítsuk meg őket kérdezni, felelősséget vállalni a tetteikért, kiállni magukért. Adjunk eszközt, módszert a kezükbe, amellyel megvédhetik magukat, tudást, amelynek segítségével kitörhetnek rossz helyzetükből. Minden felmérés és tapasztalat azt mutatja, hogy azok a gyerekek, akik tisztában vannak a saját jogaikkal, könnyebben meglátják, hogy hol kezdődnek a másik ember jogai. Belőlük lesznek azok a felnőttek, akik számára nem a fizikai vagy verbális agresszió lesz az alapként beállított megoldás a konfliktusokra. És persze nem lehet eléggé hangsúlyozni a szülői minta fontosságát. Aki otthon azt látja, hogy apa percenként fröcsögve üvölt a volán mögött, a szülei egymást gyötrik, és ő maga is megkapja a saját adag tasliját, attól nehéz elvárni az elfogadó, empatikus attitűdöt, higgadt problémamegoldást a társaival szemben.
– Van egyfajta “jó tanuló”-imázsod. Tudsz úgy igazán rossz, gonosz, undok… lenni? Van, amit nem szeretsz magadban?
– Haha, persze. Szándékosan sosem bántanék senkit, de néha túlreagálok dolgokat, és előfordul, hogy türelmetlen vagyok. Na és javíthatatlanul szentimentális. Sokáig “fizikailag” képtelen voltam nemet mondani. Noha ez az utóbbi időben sokat javult, bőven van még dolgom magammal.
 |
| Fotók: Falus Kriszta |
– Mit gondolsz, léteznek férfi- és női szerepek? Férfi- és női lelkület, gondolkodásmód?
– A biológiai meghatározottságot kár tagadni. Van, amiben a férfiak erősebbek, és van, amiben a nők. Nagyon szeretek nő lenni, az utóbbi években kifejezetten felerősödtek bennem a női energiák. De alapvetően feminista vagyok, a szó klasszikus, nem pedig harcos értelmében. Zavar, hogy az alapok hiányoznak. Nincs elég felsővezető nő, a parlamentben alig van képviselő közülünk, egy ugyanolyan képzett és jó képességű nő kolléga sokszor még mindig kevesebbet keres férfi társánál. Zavarnak a macsó összekacsintások, a rossz poénok, ha kiderül, hogy egy közszereplő férfi megverte az élettársát… és a többi.
– Ért valaha bármilyen szexista jellegű hatás akár itthoni munkáid során, akár külföldön?
– Volt, hogy elnézően vállon simított valamelyik férfi főnököm, amikor felálltam és ellentmondtam neki. Volt, hogy harcolnom kellett azért, hogy ugyanolyan komolyan vegyenek, mint a férfi kollégát. De közben meg dolgoztam már olyan férfi főnökkel, aki kifejezetten feminista volt. Azt hiszem, hogy egyéni hozzáállás, személyiség és szerencse kérdése, hogy az ember milyen munkatársakat fog ki.
– Reprezentáció, diplomácia, megfelelni az elvárásoknak: bizonyos pozíciókban simulékonynak kell lenni, ugyanakkor te (amennyire sejteni lehet) csak egy pontig vagy konfliktuskerülő.
– Simulékonynak nem mondanám magam, de a diplomáciai érzékem sokat fejlődött, és képes vagyok disztingválni. A kudarc sem bénít meg, sőt fontos része a személyiségfejlődésnek. Viszont az igazságtalanságot nem tudom elviselni. Nem zavar, ha vitáznom kell, a személyeskedés vagy a szakmai vita lehetőségének hiánya azonban nagyon. Van egy pont, amelyen túl nem tudok megalkudni és befogni a számat.
– A “tévések” közül a legtöbben így vagy úgy, de mindig azok maradnak, vissza-visszatérnek a pályához. El tudod képzelni, hogy egyszer teljesen hiányozzon az életedből a televízió?
| Heti vendégszerkesztőnk ajánlja: |
– Nem szeretem misztifikálni azt, ami velem történt. Szerencsés vagyok, mert megállhattam egy pillanatra és megvizsgálhattam, jó-e nekem ott, ahol vagyok. Mivel nem volt jó, hát váltottam. Ezt egyébként mindenkinek felírnám receptre. Amit most csinálok az UNICEF-nél, az életem legszebb és legfontosabb munkája. Nincs hiányérzetem. A televíziós műsorkészítés szép és izgalmas hivatás. Tavaly ilyenkor sokan figyelmeztettek, hogy “na, majd néhány hónap múlva, meglátod, mennyire fog hiányozni a képernyő”. Nem lett igazuk. Ezzel együtt nem zárom ki, hogy valamikor dolgozom még televízióban, ha olyan feladat lesz, ami érdekel, és ami mellett marad időm a családomra és a karitatív munkára.
