Megy a hápogós hacacáré a menzareform körül, amelynek zömmel két alkotóelemét hozza előtérbe a sajtó. Lesz vadhús, rozskenyér és saláta – nem lesz az asztalokon só és bors. Ennél persze lényegesen bonyolultabb a dolog, de mivel magyar tulajdonság, természetesen ezt a döntést is felháborodás követte. Hogy a szegény gyerekek így meg úgy.
Nos, akkor picit beszélgessünk a szegény gyerekekről manapság. Van nekem két gyerekem, akik, ha az iskolai ebéd után hazaérkeznek fél kettőkor délután, első mozdulatukkal nekiesnek a hűtőnek, mert menten éhen akarnak halni. A “mi volt ebédre, gyermekem?” illetve a “nem kaptatok ebédet?” egyenkérdéseimre a vállvonogatós egyenválasz érkezik mindig, minden áldott nap: “Volt, anya, csak szar volt.” Bocs, szó szerinti idézés.
És ilyenkor feldereng ifjúságom körülbelül tíz évig tartó menzaidőszaka. A totálisan vízízű levessel, amelyben mindig el volt főzve a cérnametélt. A tokány elnevezésű, hetente egyszer az étlapon szereplő borzalommal, aminek emléke miatt a mai napig öklendezve tudom kiejteni a tokány szót, és egyáltalán, semmilyen körülmények között még csak rágondolni sem óhajtok.
Emlékszem a jelenetre, amikor az apám második felesége a náluk nyaralásom valamelyik napján kijelentette, hogy spenót lesz az ebéd. Visítottam, mint a fába szorult féreg, hogy én bizony akkor sem eszem meg a spenótot, ha valaki nagyon sokat fizet nekem, vagy meghív Kőszeg legdrágább cukrászdájába egy dobostortára. És emlékszem a szitura, amikor feltálalta a spenótot, fintorogva belenyomtam a nyelvem, majd még kétszer kértem repetát, és a tányért is kinyaltam. Arra is, amikor másnap spenótot kértem, hogy főzzön újra. Az pedig már hab a tortán, hogy az ő receptje alapján készítem én is a spenótot úgy, hogy ma már a recept abszolút úgy van köztudatban, mint “Petra isteni spenótja”. Recept itt!
Vagy említsem fel a menzai süteményt? Ami valószínűleg úgy készült: végy egy tömb olcsó margarint, keverd ki baromi sok cukorral, adj hozzá pár csepp ételfestéket, és rakd két csík vizes piskótalap közé. Az adott süteménynek add a “torta” elnevezést. Ne haragudjon meg a világ, hogy ki merem mondani: de hányás volt az egész.
Saláta? Rozskenyér? Király. Én itthonra sem veszek fehér kenyeret, vagy ha igen, akkor nagyon nagyon ritkán. Saláta pedig bizony van. Köretnek isteni. És bár még a 8 éves kisfiam finnyázik rajta, de a lányom akkora tányér natúr joghurttal és fűszerekkel lelocsolt friss salátát vesz magához ebédkor, hogy csak úgy púposodik a tányérja tőle. A lányom is még csak 11 éves.
Én abszolút optimistán várom a változást. Ha végre megérem azt, hogy nem pénzkidobás az a havi 21 000 forint (!!!) amibe kettő gyerek menzai befizetése kerül, ergo, ha végre egyszer úgy jönnek haza, hogy nyam-nyam, finom volt az ebéd, és megettük mind, akkor annak igazán nagyon fogok örülni. Mert ez most nem állapot. Sajnos, ami most van, hónapról hónapra olyan, mintha azt a 21 000 forintot fognám, és kipenderíteném az ablakon.
Na és hogyan nézett ki egy svájci menza a blogger személyes tapasztalatai szerint? A poszt folytatásából kiderül Petra blogján!
