Úgy két éve történt, amikor apám újabb agyvérzése után már képtelen volt lábra állni. Korábban – ha nehezen is – még ment neki az önellátás, de ez az új eset már sok volt a szervezetének. Teljesen elhagyta magát, a teste feletti kontroll ezután már kimerült annyiban, hogy tudta mozgatni a fejét, és nagyon gyengén a jobb kezét. Annyi erő még van benne, hogy el tudjon nyúlni a poharáért, ha inni akar, és ha nincs front, még az ágya melletti mobiltelefonjával is fel tud hívni, hogy beszélgessünk. Ilyen állapotban vitték kórházba.
Az orvosoktól tudtam meg, hogy innen ő már nem mehet haza. Én nem tudom ellátni – képtelen lennék emelgetni egy majd nyolcvan kilós testet –, arra pedig nem telik, hogy legalább napi nyolc órára segítséget fogadjak. A kórházból viszont sürgősen menni kellett – pár hetet kaptunk –, viszont nem volt hová. Mi marad ilyenkor? Az idősek otthona.
Tömegszállás
Nem volt időm válogatni, meg amúgy sem volt választék. Kisváros, egyetlen otthonnal. Szerencsém volt – vagy legalábbis akkor még azt hittem –, mert mire édesapám kikerült a kórházból, pont lett egy hely. Amikor átszállították, a munkám miatt nem tudtam vele menni, viszont amikor másnap meglátogattam, ledöbbentem. Talán csak én vagyok naiv, de valahogy azt képzeltem, hogy két-három ágyas, tágas és napfényes szoba jár azért a durván havi százezer forintért az önkormányzati fenntartású nyugdíjas otthonban. Ehhez képest az állott szagú szobában hat ágy volt egymáshoz szorítva, rajtuk többnyire még az édesapámnál is rosszabb állapotban lévő emberekkel, akik nemcsak a testi, hanem már az szellemi épségüket is elveszítették.
Apumat csak a teste hagyta cserben, az esze még teljesen ép. Elképzelni se tudtam, milyen lesz neki egy szobában, ahol gyakorlatilag egy embert talál, akivel még úgy-ahogy tud beszélgetni, a többiek pedig csak nyögdécselnek a nap 24 órájában. Ekkor még az ígérték, hogy a helyzet csak átmeneti, és hamarosan kap majd egy új, sokkal jobb szobát, kevesebb lakótárssal. Ennek már két éve. Azóta közel fél tucatnyi szobatárs halt meg körülötte.
Képünk illusztráció
A napi rutin
Korábban elképzelni sem tudtam, milyen lehet úgy élni, hogy még legkisebb dologban is mások segítségére szorulunk. Most azt is megtudhattam, milyen lehet egy olyan helyen élni, ahol ezt a segítséget nem mindig kapják meg. Édesapám napjait látva felértékelődik bennem az olyan apróságok értéke, mint a fogmosás vagy a fültisztítás. Ő büszke ember, utál panaszkodni, ezért sokáig magamtól nem vettem észre: senki nem mossa a fogait. A fülével kapcsolatban is csak akkor derült ki, hogy soha senki nem nyúl hozzá, amikor másfél év után begyulladt. De mit várhatnék egy olyan helytől, ahol még nyáron, a legnagyobb forróságban is csak hetente egyszer viszik zuhanyozni az ágyhoz kötött lakókat? Már amikor viszik.
Ha úgy osztják a lapot, néha csak ágyban mosdatás van helyette, ha pedig becsúszik egy ünnepnap, gyakran egy hétnél is több időt kell várni a frissítőre. Kinti séta? Luxus. Ha a hazalátogatásomkor én nem tolnám ki őt a parkba, akkor részükről az is simán előfordulhatott volna, hogy hónapokig nem látja a napfényt. Masszázs? Torna? Ugyan már, felejtsd el! Elvileg van egy masszőr, aki jár a betegekhez, de ő is csak havonta egyszer. Most, hogy külföldre költözött, már hónapok óta nem találnak neki utódot. Azt talán nem kell bővebben ecsetelnem, hogy egy ágyhoz kötött embernek miért lenne fontos, hogy minél többször átmozgassák a testét…
Egészséges étrend?
Naiv módon régebben azt hittem, hogy a kórházakban és az öregotthonokban az egészségre figyelő dietetikusok állítják össze az étrendet, de látva apum menüit, biztos vagyok benne, hogy erre szakember még csak távolról se nézett rá. Édesapám úgy érezheti magát, mintha egy nonstop disznótor venné körül. Hurka, kolbász, szalonna, fasírozott, felvágottak és sertéshúsok orrba-szájba. Halat karácsonykor látnak, a saláta fogalmát meg nem igazán ismerik arrafelé.
Mindezt olyan embereknek, akik egész nap csak fekszenek az ágyban. Apum hízott is bő tíz kilót, mióta ott van. Az pedig csak ráadás, hogy az ápolók túlterheltsége miatt időnként senkinek nem jut ideje arra, hogy megetesse őt. Ha épp jobb napja van, megoldja valahogy, de ha nem érzi annyira jól magát, akkor egy kanalat is nehezen emel meg. Ilyenkor a nagy sietség miatt kap pár kanálnyi ételt, majd rohannak is vele tovább.
Otthon helyett elfekvő
Korábban azt hittem, hogy az öregen, magányosan éldegélésnél kevés rosszabb van a világon, és ehhez képest egy ilyen otthonban legalább társasága van az embernek. Ez persze addig igaz is, amíg valaki viszonylag jó egészségben kerül be. Csakhogy ez igen ritka. Ma már látom, hogy egy idősek otthona – legalábbis ez az egy mindenképp – olyan, mint egy elfekvő. Éreztetik a lakóval, hogy csak terhet jelent, és mintha még az étkeztetés is azt a célt szolgálná, hogy minél kevesebb időt kelljen eltöltenie ezen a világon. Apám makacs és kitartó. Én már rég bekattantam volna a helyében. Ő nem panaszkodik – maximum nekem –, és tűr. Mást nem nagyon tud tenni. Egyelőre én sem. Ha panaszkodom, pár napra vagy egy-két hétre javul a helyzet, aztán minden visszaáll a régi kerékvágásba. A lestrapált, folyton túlórázó, alulfizetett ápolók sok esetben nem is tehetnek arról, ami folyik.
Apám nagyon szereti a városát, mert itt legalább ismeri azokat, akik ott vannak körülötte, és meg tudják őt néha látogatni a rokonai, barátai. Magát az otthont utálja, de nem akar más városba menni, messzire pláne nem, egy magánintézményt pedig nem tudnánk finanszírozni.
