Festékkel a fejemen ültem a fodrásznál, vártam, hogy leteljen a hatóidő, közben pedig telefonon “üldöztem” a nőgyógyászomat. Reggel óta ezt csináltam. Nem volt szokatlan nála az ilyesmi: műtőbe be, műtőből ki, jó esetben ez az egész napos programja, ezért kell néhány próbálkozás, mire sikerül elérni.
“Szia, megvan az eredményed, gyere be és megbeszéljük” – mondta, amikor felvette a telefont. A hangja ugyanolyan volt, mint máskor, de valahogy mégis éreztem: ez semmi jót nem jelent. Ez nem így szokott menni.
Összeszorult a gyomrom, és már álltam is fel a székből. Könnyek gyűltek a szemembe, miközben elindultam kifelé az ötödik kerületi ház földszintjén működő szalonból a csendesnek tűnő, de egyben rideg folyosóra. Ide már nem ért el az üzletben szóló zene, itt nem láttam a fodrászom és egyben barátnőm, Eszter vizslató tekintetét.
“Nézd, nem vagyok hülye. Évek óta ismerlek. Valami nincs rendben, ha berendelsz. Kérlek, mondd el telefonon, különben csak ideges leszek, és egészen addig tipródni fogok, amíg be nem érek hozzád. Az pedig két órán belül nem fog menni. Ha nem lenne rossz a hír, nyilván nem akarnál személyesen látni” – győzködtem az orvost, miközben már megállíthatatlanul potyogtak a könnyeim.
Dr. Sobel Gábort huszonhárom éves korom óta ismerem, azóta ő a nőgyógyászom. Szemtelenül fiatal volt még akkor, 28 éves. Első alkalommal, amikor megláttam, egy pillanatra el is gondolkodtam, hogy biztosan ilyen tapasztalatlan dokira van-e szükségem. Tisztára kölyökképű volt. Ám azóta sok mindent megéltünk együtt. Nem csupán az orvosomnak, a barátomnak is tartom. Egy közös ismerős vitt el hozzá, amikor az autoimmun betegségem miatt nőgyógyászt kellett keresnem. Együtt dolgoztak a tűzoltóságnál, dr. Sobel ugyanis, amikor ideje engedte, a Fővárosi Tűzoltó-parancsnokság doktorszolgálatánál is besegített. Amikor újságíróként csatlakoztam hozzájuk, mert riportot szerettem volna készíteni a tűzoltók munkájáról, még vonultunk is együtt.
A vonal másik végéről sóhaj hallatszott. Éreztem, hogy rossz hír lesz, de hogy ilyen, azt azért nem gondoltam.
“A szövettani eredményed nem lett jó. Rosszindulatú daganat, méhnyakrák. Én sem értem, erre nem számítottam a rákszűrésed alapján. Túl hamar alakult ki. Gyere be délután, és megbeszéljük a részleteket. Minél hamarabb műteni kell” – mondta Gábor, a hangján pedig már érződött, hogy ő sem nyugodt.
Forgott velem a világ. Megköszöntem az információt, kinyögtem valami olyat, hogy amint tudok, megyek, aztán bontottam a vonalat.
Kitört belőlem a zokogás. Ebben az állapotban botorkáltam vissza a szalonba, hiszen a hajfesték még mindig ott üdült a fejemen.
Eszter – a fodrász – már a zokogásból is rájött, mi a helyzet. Próbált nyugtatni, de nálam az ilyesmi soha nem ment könnyen, hát még egy ilyen hír hallatán. Mondhat bárki bármit, ha kiborulok, nem hallgatok senkire. Persze idővel megnyugszom. Így megy ez mindig.
Szegény Eszternek nem lehettek könnyű percei. Tehetetlenül nézni, ahogy a barátnője zokog, hogy teljesen mindegy, mit mond neki, mintha a falnak beszélne… Miután egy kicsit megnyugodtam, telefonálni kezdtem. A húgom volt az első, aki eszembe jutott. Akkor épp külföldön élt. Mindig ő az első, de ez alkalommal nem értem el. Aztán következett anyukám, majd Petronella és Miklós – a Münchenben élő házaspár a legjobb barátaim közé tartozik. Így nézett ki a sor. Amikor ők is megvoltak, még fel akartam hívni az akkor éppen exbe átmenő pasimat, akivel már szétmentünk ugyan, de azért még törődtünk a másikkal. Bár a kapcsolat nem működött, érdekelte, hogy mi van velem – azóta is így van ez, jóban maradtunk. Apukámat is hívnom kellett volna, de neki nem tudtam én elmondani. Se telefonon, se személyesen. Anyut kértem meg rá.
Március 28-a, hétfő volt. Valamivel kevesebb, mint egy hónap volt hátra a harmincadik születésnapomig. Két hónappal korábban még senki nem gondolta volna, hogy alig harmincévesen ilyesmivel kell majd szembenéznem…
 Ez a könyv nem megható, nem szívbe markoló és egy cseppet sem lírai. Ez a könyv egy 33 éves újságíró igaz története, aki négy éven át küzdött a méhnyakrákkal. Vallomás az élet olyan kérdéseiről, amikről nem szoktunk beszélni. Szükségletekről, szexről, szenvedésről és vidám pillanatokról, feladásról és talpra állásról. Arról, hogyan lehet akár két sztómával is teljes életet élni, hogy miért fontos a testünk ismerete és az önvizsgálat, vagy hogy mivel segítheti és mivel nehezítheti a környezet egy rákos beteg életét. |
