Velem is előfordul: úgy éreztem, önmagam számára is elviselhetetlen vagyok. Tódulnak az agyamba a negatív gondolatok és szinte lebénítanak.
Főleg akkor, mikor nehéz napom van a kórházban. Hazajövök, és csak meredten bámulok magam elé, miközben eltelt napomon gondolkodom. Végigpörgetem az eseményeket, kattog az agyam még akkor is, mikor a gyermekem leül mellém, és a napjáról mesélne. De gyorsan lecsekkolja, mert megtanulta: várjunk, Anya nincs még itthon teljesen.. Türelmesen ül mellettem, és mosolyog…
Nekem pedig zúg a fejem, lehet, letört is vagyok, mert kudarcok értek ma, és óhatatlanul felmerül bennem a kérdés: megtettünk mindent? Hiszen mindig mélyen érint egy súlyos beteg ellátása, és sajnos minden igyekezetünk ellenére is fennáll a veszélye, hogy elveszítsünk egy életet. Egy embertársunkat, akiért aggódnak, akiért sírnak, akit hazavárnak – akinek az életének a megmentését tőlünk várják…
Meglehet, hogy amint hazaérek, felrémlik egy kedves beteg arca, elkeseredett szemeiben a hitetlenség: betegsége gyógyíthatatlan… Meg tud viselni az ilyen embertársam lelki vezetése – elfogadtatni velük megváltozott állapotukat. S már előre készülök, mert tudom azt is: szinte fájni fog majd, mikor odáig jut, hogy már szenved, és nekünk mellette kell állni, erősíteni kell nyugtató szavakkal csak azért, hogy bizakodjon, ami által jobban érzi magát, és közérzete is javul. Majd jön a haldoklás szakasza, amely talán a legnehezebb nekünk, nővéreknek… A teljes cikket az Ápolónő blogon találod!
