Hogy miért döntöttem így?
- Felbosszantanak a hozzá nem értő orvosok. Amikor specialistát kellene ajánlania (és mint kiderül, fél évet kellene várnom a kórházi vizsgálatra) a doktornő lazán felüti az Arany Oldalakat, hogy keressen nekem egyet. Köszönöm, ezt otthon én is meg tudom csinálni! Az is külön öröm, amikor nem tudja, hogy hova menjek speciális ultrahangra, és elküld engem a város másik végébe. Ilyen segítség nekem nem segítség.
- Nincs időm ekkora procedúrára. Példának okáért találok egy cisztát a mellemben. Ezek után egész délelőtt vagy délután kell ahhoz, hogy szerezzek a mammográfiára egy körzeti orvosi beutalót. Aztán egy újabb látogatás, hogy időpontot kapjak rá. 1-2 hét múlva már mehetek is, hogy onnan ultrahangra küldjenek, újabb 5-6 röpke hét múlva. Szerencsés esetben megállapítják, hogy ciszta, majd egy hét múlva leszívják. Ha mintát is vesznek belőle, és elküldik vizsgálatra, hetek kérdése, hogy megtudjam, találtak-e valamit. Mindig azt olvasom mindenhol, hogy a rákos megbetegedések kezelésében rendkívül fontos, hogy már korai stádiumban felismerjék a betegséget. Akárhogy is nézem, itt hónapok múlnak el, mire kiderül, mi a helyzet. Akkor miről is beszélünk?
- Az orvosok és az ápolónők, szülésznők hajlamosak másodrendű lényként kezelni bennünket. Komolyan mondom, 51 évesen én még csak kétszer találkoztam olyan orvossal, aki azzal kezdte a vizsgálatot, hogy bemutatkozott, kezet fogott velem, ismertette a probléma lényegét, és alternatívákat vázolt fel, majd megoldást javasolt. Azaz embernek, sőt partnernek tekintett. Én elhiszem, hogy bizonyos távolságot kell tudni tartani a beteggel a gyógyítóknak, de bennünket halandóknak, magukat pedig isteneknek képzelni nem kellene! Még az egyre gyakoribb mammográfiás vizsgálatokon sem kapok egy minimális együttérzést, kedvességet, hanem olyan közönnyel kezelnek, mintha gyárban szalag mellett állnának.
Ezek után talán nem meglepő, hogy orvosi ügyeletre is ritkán tévedek be. Úgy is fogalmazhatnék, hogy ha már nagyon nincs semmilyen más választásom. Miért is? Mert ott aztán olyan gorombaságot kapok, hogy jó darabig emésztem.
Vegyük például jelenleg 77 éves édesanyám esetét. Néhány évvel ezelőtt, édesapám halála után egyre rosszabb lett a vérnyomása. Néhány utcára laktunk, és amikor egyik este kilenc után sírva hívott fel, hogy magas a vérnyomása, sehogyan nem megy le, fél nekimenni az éjszakának, azonnal érte mentem, hogy elhozzam hozzánk (a gyermekeimet nem tudtam egyedül hagyni én sem). Sajnos hazáig nem jutottunk el, mert az egyik sarkon rosszul lett, a kórház közel volt, bementünk az ügyeletre. Ott aztán megkaptuk a magunkét, hogy idejöttünk éjszaka, beutaló nélkül, méghozzá olyan ordítás formájában, hogy az egész szint hallotta… Hogy mi történt aztán? Folytatás a Nemzet napszámosa blogon!
