Először arra gondoltam, hogy hátha mégsem vagyok terhes. Hátha csak egy hülye vicc, aztán amikor a következő öt teszten is kettő lett a csík, nem nagyon volt mit tagadni. És a lelkem mélyén nagyon jól tudtam, hogy terhes vagyok. Éreztem a testemen, és azt éreztem, hogy nem, ez nem én vagyok, ez nem az én testem.
Eszembe sem jutott Magyarországon abortuszra jelentkezni – így mondják? nem tudom –, azonnal rákerestem Bécsre. Azt tudtam, hogy ott – persze 530 eurórért cserébe – nem nyomasztanak, nem keltik bennem a lelkiismeret-furdalást, és nem aláznak meg. És, ami a legfontosabb, nem kell széttennem a lábam, pár tablettával megoldható. Csúnya szó a megoldható, de próbáltam nem belegondolni. Próbáltam arra gondolni, hogy csak egy betegség, csak egy egészségügyi probléma, amit meg kell oldani.
Rohadtul nem az.
Megtudod, kérsz időpontot, és szerencsére kapsz is egy héten belül, viszont addig ott vagy magaddal, a hasaddal, amit takargatsz a munkahelyeden. Hiába pár hetes, úgy érzed látszik, úgy érzed tudják, és imádkozol, hogy ne hányd el magad egy fura szagtól, ami addig semmi gondot nem okozott. És sírsz éjszakánként sokat, és úgy érzed, egyedül vagy, és hiába mondod el a legjobb barátaidnak, akiktől lelki vigaszt remélsz, vagy valamiféle feloldozást. Nem jön.
Próbálsz nem gondolni rá, hogy kisfiú vagy kislány.
Aztán persze gondolatban már nevet is adtál neki, aztán rákeresel neten, mekkora lehet, hogy nézhet ki. És találsz fotókat petezsákokról – így hívják még ekkor. Ja, hát nem is gyerek, csak egy petezsák. Olyan is van, hogy az üres, hátha ez is üres. Éppen emberéletről döntesz, pontosabban döntöttél. Közben pedig hallgatod mindenki – mindenki, akinek fogalma sincsen, hogy átsírsz minden éjjelt – nyavalyáit, csipcsup hülyeségeit. Megértő vagy, kedves, de a büdös francba küldenéd őket. Mert te közben magányos vagy, és érzed, hogy ott van benned egy kis lény, akit halálra ítéltél. Te.
Bécsbe elkísért a legjobb barátnőm, és szinte tartottam magam. Egy burában volt a fejem, és csak hessegettem a gondolatokat. Az abortuszklinika előtt álló tiltakozó keresztény – kezében egy magzatfotóval – tört döfött a szívembe.
Hogy lehetek ennyire szar ember?
A klinikán még csak másik pácienssel sem találkoztam, és olyan kedvesen viselkedett velem az orvos és az asszisztense, hogy szinte felkiabáltam, alázzatok meg, legyetek szemetek. Jöjjön valami büntetés. El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok ugyanakkor nekik, hogy önállóan döntést, felelős döntést hozó nőként kezeltek, akinek joga van ezt megtenni.
Amikor az orvos elmagyarázta, hogy milyen fogamzásgátló eszköz lenne jó nekem, akkor nagyon hülyén éreztem magam. Mert tisztában vagyok vele, és mégis teherbe estem…
Aztán egy nagyon kedves fiatal nő odaadja a három tablettát, és nagyon részletesen elmondja, hogy hogyan kell beszedni, mit kell érezni, azt, hogy mit fogok látni, nem mondta. Az első tablettát a kezedbe adja egy pohár vízzel, mosolyog, megkérdezi, jól vagy-e. Azt mondtam, jól vagyok. Hazudtam. Szerettem volna megszűnni. Bevettem, lenyeltem..
Képünk illusztráció
Aztán hazamész és csak vársz, vársz arra, hogy vérezz. Csak akkor jöhet a következő tabletta. Bezárod az ajtót, nem veszed fel a telefont, a világ menjen a francba. Nincs hülyesorozat-nézés. Nincs semmi, csak az agyzakatolás. Eszembe jutott, mi van, ha nem hat. Van olyan, pár százalék esélye van.
És eszembe jutott, hogy ezt sohasem mondhatom el az anyukámnak, mert megszakadna a szíve. Cuki kisfiú lett volna, nagy kék szemekkel. Szerette volna az anyukáját, aki épp arra készül, hogy megszabaduljon tőle. Ment volna suliba, meg csajozott volna. Konkrétan eltöröltem a föld színéről a lehetőségét is.
És akkor megláttam a vért a bugyimon, és az összes nyomasztó gondolat ellenére megkönnyebbültem. Olyan nehéz leírni ezt a kettős érzést, hiszen ezt akartam, én döntöttem így. Örültem, hogy hat a tabletta, de beköltözött egy nagy feketeség a szívembe.
Bevettem a másodikat is, adtak mellé fájdalomcsillapítót, de az a durva, hogy egyáltalán nem fájt. Pedig nagyon szerettem volna, hogy görcsöljek. Azt akartam, hogy csapjon oda az isten, és legalább pár órás rettenetes görcsök közepette történjen mindez. Nagyon-nagyon véreztem, otthon egyedül, másnap már be kell menni dolgozni. (Micsoda modern világ ez, mosolyogtam keserűen, egyik nap DIY abortusz otthon, másnap munka, mintha mi sem történt volna.)
Minden pisilésnél néztem a vécécsészét. Igaz, hogy a klinikán nem mondták, de nyilván a neten megtaláltam, hogy mire is várok, mit kell látnom a véren kívül. Vasárnap reggel 11 körül megláttam azt, amit meg kellett látni. Ott volt egy fehér darabka, és azt hiszem ott volt egy pont, amikor kicsit elment a józan eszem, és kiszedtem a vécéből, és megnéztem közelről. Valahogy be akartam bizonyítani, hogy ez a valami nem lehet egy babakezdemény. Ez itt csak egy darab, egy semmi. Ugyanakkor erősen gondolkodtam, hogy beteszem egy dobozba, és elásom a temetőben.
Igen, érzem én is, hogy ez így leírva totál ijesztő, és gusztustalan is. De sajnos az a valami mégis az én egyik felem volt. Amit aztán a feketeséggel a szívemben lehúztam a vécén.
És így én lettem a nő, aki lehúzta a gyerekét a vécén.
Csak néha jut eszembe, épp mekkora hasam lenne, és ha meglátok egy kisgyereket, eszembe jut, hogy mennyire bűnös vagyok. És szeretném elfelejteni a bűntudatot, és szeretnék valakit, akinek elmesélem ezt, és megérti, mert vele is ez történt. Úgy szeretném elfelejteni örökre, jó lenne…
Ez pár hónapja volt, talán nem sok idő, néha úgy érzem, hogy tök oké vagyok, minden rendben, néha viszont rám tör valami iszonyat rossz érzés, amikor úgy érzem, ez nem is én vagyok, ez az önbizalomhiánytól nyüszítő, rémisztő gondolatokkal önmagát kínzó hülye kis nő.
Olvass még az abortuszról!
- Szókimondó képregényt írtak az abortuszról
- Abortusz: elindult a honlap, ahol megtudod, hol mennyibe kerül
- Abortusz-videó: árt vagy használ
