A genetikáról sokszor azt gondoljuk, viszonylag egyszerű tudományról van szó: az anyának is van 23 kromoszómapárja, az apának is, a gyerek pedig a kromoszómapárok összekombinálódásának eredménye szerint lesz szőke vagy barna, magas vagy alacsony.
A helyzet azonban az, hogy a tudomány és a technológia csak napjainkban érte el azt a fejlettségi szintet, amikor a génállomány működését alaposabban kezdjük megismerni. Illetve, egy ember DNS-ének csupán egyes részleteit ismerjük csupán, jelentős részének funkciójával egyelőre még nem vagyunk tisztában.
DNS-ünk működését csak részben ismerjük – kép: Tumblr
Holokauszttúlélők és gyerekeik
Idén augusztusban a brit The Guardian számolt be arról a kutatásról, amelyet a New York-i Mount Sinai kórház munkatársa, Rachel Yehuda és csapata végzett el. A kutatás során 32 holokauszttúlélő genetikáját vizsgálta meg. A vizsgált alanyok mindegyike megjárta valamelyik koncentrációs tábort, ahol szemtanúja vagy szenvedő alanya volt valamilyen kínzásnak is. A kutatók megvizsgálták a túlélők gyerekeinek génjeit is, és azt találták, hogy esetükben nagyobb a stresszel kapcsolatos viselkedési zavarok előfordulási valószínűsége. Kontrollcsoportként olyan zsidó családokat vizsgáltak, akik a háború borzalmaitól távol, Európán kívül éltek a XX. század közepén. Yehuda úgy találta, hogy utóbbi esetben nem jelentek meg azok a gének, amelyek hajlamossá teszik a gyerekeket a stresszel kapcsolatos viselkedési zavarokra.
Ezt a jelenséget epigenetikus öröklődésnek hívjuk, az elmélet támogatói szerint a környezeti hatások – az öröklött tulajdonságokon felül – akár generációkon átívelve is alakíthatják a születendő utódokat, vagyis bizonyos szerzett képességeket és tulajdonságokat is továbbadhatunk, függetlenül attól, hogy ezek születésünkkor még nem voltak a “génjeinkbe kódolva”.
A terület megosztja a tudományos világ képviselőit, ugyanis az alapvetés szerint csak a DNS alkalmas a biológiai információk generációk közti átvitelére. Azonban az is igaz, hogy génjeinket a környezeti hatások képesek befolyásolni, bizonyos vegyületek például képesek egyes génszakaszokat ki-, illetve bekapcsolni. Közelmúltban végzett kutatások lehetségesnek tartják, hogy ezek a “kapcsolók” is öröklődhetnek, ez pedig alapjaiban változtathatja meg, amit a genetikáról eddig tudunk.
Egyes szakértők – például a témával kapcsolatban az Indexnek nyilatkozó Falus András immunológus professzor – szerint Yehuda kutatása több szempontból problémás, például amiatt is, hogy kis számú mintán végezte a vizsgálatot.
Ősi félelem: kígyók
Ennek ellenére a téma már régóta foglalkoztatja a kutatókat, és végeztek már a Yehudáénál érdekesebb kísérletet is, amely egy sokkal ősibb félelemre, egészen pontosan a kígyóktól való rettegésre kereste a választ. Vagyis, még ennél is pontosabban, arra keresték a választ a kutatók, hogy vajon az újszülött vagy nagyon fiatal gyerekek is úgy reagálnak-e a kígyók jelenlétére, mint a felnőttek.
A kígyókat még azok a gyerekek is hamar észreveszik, akik korábban még játék formájában sem láttak ilyen hüllőt
2011-ben a Proceedings of the National Academy című tudományos folyóiratban jelent meg az a kutatás, amelyet a Fülöp-szigeteken élő Agta Negritos nevű törzs tagjai között végzett el Thomas Headland, a Southern Methodist University antropológus kutatója és Harry Greene, a Cornell egyetem herpetológusa. Headland nem kevesebb, mint 24 évet élt az agták között, és számos történetet hallott arról, hogy hányszor fenyegették a törzs tagjainak életét a környéken élő hatalmas pitonok. A kutatást értékelve rámutatott, hogy a kígyókkal szembeni félelem valójában az evolúciós fejlődés eredménye, vagyis hogy a kígyókkal szemben megfelelően viselkedő emberek a mai napig evolúciós előnyt élveznek egy olyan környezetben, ahol a kígyók megjelenése valós és kézzelfogható veszélyforrás.
“Az általunk feldolgozott adatok igazolják, hogy az emberek általános kígyófóbiájának genetikai gyökerei vannak” – írta Headland a 2011-es kutatással kapcsolatban.
Kígyók és gyerekek
Bár egy pár hónapos csecsemő még nem mutatja a félelem jeleit, ha egy kígyó képét mutatják neki, és sokak szerint csupán az idősebbektől tanult minta alapján alakul ki akár egy városi gyerekben is a kígyókkal kapcsolatos félelem, tény, hogy bizonyos agyi területek vizsgálata arra enged következtetni, hogy az ilyen intenzív félelmet kiváltó tényezők generációkon átívelve előidézhetnek olyan genetikai változásokat, amelyek pontosan ezeknek a félelmeknek a tárgyait igyekeznek leküzdhetővé tenni.
Az agy amigdala nevű területe többek között a félelmi reakciók beindításáért felelős. Ennek az agyterületnek a vizsgálata rámutatott, hogy az emberi agy hamarabb feldolgozza a kígyó jelenlétének lehetőségéhez kapcsolódó félelmünket, mint hogy egyáltalán észlelnénk, hogy a hüllő ott van előttünk. Ez a működés pedig már öröklődhet genetikusan, ami egybevág Headland kutatásának az eredményével, eszerint pedig a korai ember számára kulcsfontosságú volt a kígyók gyors észlelése, ha életben akartak maradni.
“Logikusnak látszik az a feltételezés, hogy a kígyókkal, de hasonlóan, a pókokkal vagy skorpiókkal szembeni félelmeink is genetikai alapokon nyugszanak – írta Headland. – Azt a szüleinktől tanuljuk meg, hogy az úttesten száguldozó autók veszélyesek. Azonban az, hogy félünk a pókoktól vagy kígyóktól, olyan, mintha nem tanult készség lenne, hanem öröklött tudás.”
Lynne Isbell a University of California antropológusa a ScienceNow-nak adott interjújában azt mondta, hogy a kígyók és az emberek kapcsolata egyfajta evolúciós fegyverkezési versenyt idézett elő. A félelem miatt ugyanis nemcsak az amigdala fejlődött tovább, hanem ez tette lehetővé a kifinomult térlátás kialakulását, illetve a színek érzékelésének fejlődését is.
Bár perdöntő tudományos bizonyíték egyelőre még nincs rá, hogy a félelmek örökíthetőek, arra egyre több igazolást kapunk a kutatóktól, hogy az ősi félelmeink komolyan befolyásolják működésünket. Judy DeLoache és Vanessa LoBue amerikai gyermekpszichológusok például hároméves gyerekeken tesztelte, hogy milyen hamar tudják megtalálni egy sor fénykép között a kígyót ábrázoló képet. Annyi volt a nehezítés, hogy a kígyót egy csoport hernyó között kellett megtalálniuk. A kísérletet fordítva is elvégezték, amikor a gyerekeknek kígyók képei közül kellett kiválasztania a hernyót vagy százlábút. Az eredmény azt mutatja, hogy a gyerekek rendkívül gyorsan találták meg a kígyót, míg fordított esetben kevésbé volt intenzív a reakció.
Nobuo Masataka és kutatótársai 2010-ben tovább elemezték DeLoache és LoBue kísérletét, és egy kis csavart is vittek bele. Az általuk vizsgált alanyoknak virágok között kellett felfedezniük a kígyókat, azonban nem mindig ugyanolyan kígyós képet használtak. A vizsgált alanyok egy részénél a kígyó támadó pózban látható, míg a többieknél “nyugalmi állapotban” látható.
Az eredmények önmagukért beszélnek: a támadó pózban látható kígyót jóval gyorsabban észlelték az alanyok, annak ellenére is, hogy az agresszió jelei nem voltak nagyon látványosak (vagyis nem látszottak a fotón például a kígyó méregfogai, csak a testtartása utalt rá, hogy támadni akar). Ez a hatás pedig mind a kísérletben részt vevő felnőtteknél, mind a 3-4 éves gyerekeknél jelentkezett, annak ellenére is, hogy Masataka a vizsgálat előkészítése során kifejezetten olyan gyerekeket keresett, akik még soha semmilyen formában nem találkoztak kígyóval (még kép vagy játék formájában sem).
A tudomány fejlődésével azonban bizonyos, hogy néhány éven belül sokkal jobban fogjuk ismerni génállományunk működését és azt is, hogy az öröklődés szabályait mennyire kezeltük eddig rugalmasan, vagy épp túl mereven.
További cikkek az öröklődésről az NLCafén:
- Egészségügyi családfa: rákos leszek, ha az anyukám is az volt?
- Mintha az ükapja ikertestvére lenne ez a kisfiú – fotó!
- Nagyobb valószínűséggel választunk hasonló DNS-ű házastársat
