Amikor vasárnap a mentőben ültem, forgott velem a világ. Lili, szemem, társam, lelkem a lakásban várt, mert nem tudtam gondoskodni hirtelen az elhelyezéséről. Tekintetében a félelem, az értetlenség, riadtság vad tűzként lobogott, s vérző orral nem tudtam, mit mondhatnék. Nem tudtam, aznap látom-e még. Édesanyám mögém ült be a kocsiba. Lábai annyira remegtek, hogy alig találta meg a lépcsőt, de keze, mint szikla markolta az enyémet. Ott volt velem, tartott, vigyázott rám, ahogy mindig is tette, teszi. Féltem.
Alig kaptam levegőt a zubogó vértől, már sehol sem “szellőztem”, s a tudat, hogy szinte megfulladok, elborzasztott. A mentőtiszt azonban kedves, halk, megnyugtató szavaival hamar elfeledtette velem a méltatlan helyzetet. A helyzetet, amiben egy kinőtt, összevérzett pulcsiban, kócosan, reggeli csipás szemmel, ijedten, halálsápadtan ültem vele szemben. Megmérte a vérnyomásomat, lemosta az ujjaimat, amik ragacsosak voltak a vértengertől, s csak beszélt. Nem mondott különlegeset, nem kérte meg a kezemet (sajnos), mégis a mondatai nyugodtságot váltottak ki belőlem. Kedvessége pedig egy szintre emelt minket, s már nem éreztem magam annyira megalázva.
A folytatásért kattints a Vakvagány caféblogra!
Cikkeink, amelyekben a mentőkről írtunk:
- Egy mentőorvosnő tragikus-megható története
- Érted mennyi idő alatt érne ki a mentő?
- Lassabban érnek ki a mentők, mint tavaly – frissítve!
