Vagy tízszer mondtam ki hétfőn délelőtt azt a szót, hogy “köszönöm”. Reggel 6:45-től ültem egy kórházban majdnem délig. Tizenvalahány kémcső vértől szabadultam meg, szóval nem mondhatom, hogy a legjobb formámban voltam. Ilyenkor én mégis a kiégett, elfáradt, mogorva nővérektől tartok a legjobban. Nem az előítéletek dolgoznak bennem, hanem a negatív tapasztalat.
De hétfőn teljesen mást láttam. Hiába volt tömött sor a folyosón, hiába álltak már közvetlenül az ajtó előtt csoportosan a betegek, hiába ment el egyszer 40 percre az áram… a két, ügyeletben lévő nővér jókedvűen, hatékonyan, emberséggel végezte a munkáját. Az jutott eszembe két vizsgálat között, hogy tényleg ők ennek a szárnynak a lelkei.
És boldog voltam, hogy ők még maradtak, minden lehangoló, ellehetetlenítő körülmény ellenére itt vannak.
Nem grimaszoltak, amikor kétszer kérdeztem meg, hogy merre van a mosdó, vagy hová is kell mennem 1 óra múlva, és amikor már túl voltunk a harmadik vérvételen, sokadszorra kérdezték meg, hogy jól vagyok-e.
Elterelték a figyelmemet, miközben ők elképesztő módon egyszerre három dolgot csináltak. Tőlem a vért vették, de már egy másik beteget fektettek le az ágyra, miközben az informatikát hívták, mert szétment a nyomtató. És nem hibáztak, senkivel nem voltak mogorvák, pedig ők sem ettek, ittak már 5 órája, de még a mosdóba sem láttam őket kimenni. És kitől kaptam tanácsot a távozásom előtt? A nővérektől.
Köszönöm (ez már a tizenegyedik).
Olvass még cikket nővérekről, ápolokről:
- Ő lett az ország kedvenc ápolója
- Ápolónő blogja: erre számíts, ha kórházba kerülsz
- Éva élete, aki 25 éve nővér a pszichiátrián
- Ápolók, nővérek külföldön
A kép illusztráció
