“Nem tudok lélegezni. Már megint. Fulladok. Mintha ellepne a víz. Nincs mentőmellény. Csak süllyedek. A gyógyszerek csak eltompítják a fájdalmat. A pánikrohamok a legsötétebb helyre vezetnek. Gyengének érzem magam. Miért nem tudom leállítani? Miért nem tudom rávenni magam, hogy kimásszak belőle? Mindent megpróbáltam. A szorongásom miatt kevesebbnek érzem magam másoknál. A legcsodálatosabb, legszebb emberek körülöttem pánikbetegségtől szenvednek.
Én is egy vagyok közülük. Talán te is egy vagy közülük.
Csendben szenvedünk, megtartjuk magunknak, mert félünk, hogy elítélnek minket mások. Félünk, hogy kevesebbre tartanak majd miatta. Pedig ha összeszedjük a bátorságunkat, és kiállunk a világ elé, hatalmas terhet veszünk le a vállunkról. Nem vagyunk gyengék. Erősek vagyunk.
Nemrég csatlakoztam egy Facebook-csoporthoz, az a lényege, hogy keddenként a tagoknak nem szabad tettetni magukat, és a legjobb arcukat mutatni a külvilág felé, hanem egy napig a teljes igazságot kell magukból megmutatniuk. Ez a fajta bátorság hatalmas erőt ad, és segít a gyógyulásban. Hiszek abban, hogy a legmélyebb félelmeink abból fakadnak, hogy tartunk a magánytól. Amikor viszont másokkal teljes kitárulkozással lépünk kapcsolatba, tudva, hogy a szomorúságunkkal és a lelki sérüléseinkkel nem vagyunk egyedül, életmentő lehet.
Úgy írom ezeket a sorokat, hogy épp pánikrohamom van.
Ahelyett, hogy megadnám magam a rohamnak, úgy döntöttem, harcolok. Az őszinteséget választom, hogy megmutatom az igazi énemet. Könnyebb az őszinteség így papíron, mint szóban. Mindig így volt. A barátaim valószínűleg azt hiszik, nem szeretem őket, mert sosem keresem fel őket. Pedig pont az ellenkezője igaz. Pont azért nem lépek velük kapcsolatba, mert annyira törődöm velük. Nem akarom fájdítani a szívüket az én szenvedéseimmel. Lehet, hogy ezt a korlátomat most sikerül átlépnem azzal, hogy mindenki előtt leírom, mit érzek. Ami pedig még fontosabb, talán ezzel másokat is ráébresztek, akik hasonló pánikrohamokkal küzdenek, hogy nem kell egyedül végigmenniük ezen.
Tudd, hogy nem vagy egyedül. A pánikbetegségben a magány érzése a legfájdalmasabb. Mi lenne, ha inkább kapcsolódnánk egymással és nem félnénk attól, hogy kiderül a kis titkunk? Lehet, hogy megmenthetnénk egymást. Erőt meríthetnénk egymásból, együtt.”
Olvass többet a pánikbetegségről:
- Pánikbetegség: “Egy évig szedtem a gyógyszereket, de nem lettem jobban”
- Ezeket kell tudnod a pánikbetegségről – videó
- “Pánikbetegség kellett ahhoz, hogy új szakmát tanuljak”
