Hogy viselhetném el ezt a terhet? Hogy élhetek tovább ilyen kereszttel? Ha megkérdezik, egészséges vagyok-e, szívem szerint sírva fakadnék: én már soha nem leszek az, sohasem!
A fenti pár sort egy kétségbeesett, gyógyíthatatlan betegséggel küzdő férfi írta nekem. És hosszú órákig csak ültem, azon tanakodva, mit válaszolhatnék? Mi az, ami nem közhelyes, ami nem elcsépelt, ami nem tűnik “kisujjból kirázott” minibölcsességnek, instant gyógyulásnak?
A cikk szerzője bloggerünk, a Vak vagány Caféblog szerzője, Horváth Nikoletta, aki az RTL Klub közönségszavazásán 2014-ben az év embere lett. Vele készített interjúnkat itt olvashatjátok!
A blogom olvasói rendszeresen írnak nekem leveleket, melyekben tanácsot, segítséget kérnek tőlem. Ezekből a levelekből válogattam nektek.
Úgy döntöttem nem foglalkozom vele, nem érdekel, tudomást sem veszek róla. Hiszen mi más megoldás lehetne feldolgozni, hogy eddig tartott a kerek egész mese?
A fenti néhány elkeseredett gondolat is egy olvasómtól, betegtársamtól származik. A kérdés jó, hiszen az elfogadás az az út, amit mindenképp be kell járnunk ahhoz, hogy könnyítsünk terheinken. Mindegy, hogy akut vagy krónikus a betegség, mindkettővel szembe kell nézni. Ám az elfogadás főleg utóbbi esetében elengedhetetlen, hiszen a hosszú idő miatt, ha nem csitulnak el bennünk a hullámok, akkor az elkeseredettség vesz erőt rajtunk. Az elfogadáshoz, azonban nem a struccpolitikán keresztül vezet az út. Magam is beleestem abba a hibába, hogy azt hittem: ha a fejemet a homokba dugom, és azt mondom, hogy nincs baj, akkor minden rendben lesz. De nem lett. Az önbecsapás nem segít. Igenis, keményen szembe kell nézni a problémáinkkal. Fájdalmas pillanatok ezek, ám utánuk enyhülést hoznak a percek.
Mindenhol azt ismételgetik, hogy pozitív gondolkodás, fel a fejjel, nincs is semmi gond. Akkor, ha nem szedem be a gyógyszereket, nem törődöm semmivel, a jó utat követem, igaz?
A kérdés egy másik (szerintem) tévúton járó hölgytől érkezett. Valóban, a pozitív, előre mutató gondolatok gyógyítanak és a nem betegségtudat. Ez kétségtelen. De ez nem azt jelenti, hogy mostantól nem teszek az egészségemért, nem szedem be az orvosságot, és hátat fordítok mindennek. Ahhoz, hogy a keresztünk cipelése elviselhetőbbé váljon, mi is kellünk. Nem passzívan, hanem aktívan.
Miért? Miért lettem beteg? Miért éppen én? Miért? Egy romhalmaz az életem. Miért teszi ezt velem a sors? Miért?
Képünk illusztráció
Eljön az az agresszív időszak minden beteg ember életében, amikor a tiltakozás elementáris erővel szakad ki belőle. A düh, a dac, az elfogadhatatlan tehetetlenség egyszerűen olyan belső konfliktushoz vezet, ami képes ketté szakítani minket. Ez normális. És hogy mi a megoldás? Erre nincsen okos tanácsom. Ez az a stáció, amikor ki kell tombolni magunkat úgy, hogy ezt a környezetünk hagyja, engedje.
“A mosoly az arcodon őszintének tűnik. Minden betegséged, terhed ellenére. Ez álca, hazugság, vagy valóban így viseled a csapásokat?
A kérdés jogos, és nem sértő. Az a bohóc, aki folyamatosan vállfával a szájában létezik valójában hazudik. Valójában sír, zokog, miközben játssza az élet bohócának drámáját. Én sosem állítottam azt, hogy mindig mosolygok. Sőt. Nemegyszer vagyok kiborulva. Félek, vagy épp dühöngök a tehetetlen kiszolgáltatottságtól… Elkeseredem az akadályoktól, de a nap, ami az erőt, így az én erőmet is adja, ott ragyog bennem, és vár vissza.
Annak idején, az első önéletrajzomban boldogan jeleztem leendő munkavállalóimnak, hogy szeretem a kihívásokat. Így éreztem, így tudtam. Persze akkor még fogalmam nem volt arról, hogy mik azok a kihívások.
Most, évek óta egy gyógyíthatatlan krónikus betegség árnyékában élve már ízig-vérig sejtem, mit jelent küzdeni.
Már tudom mi az a kihívás, és már nem csak a szakmai önéletrajzom lapjait erősítik ezek a mondatok, hanem az életem tablóját is.
Sokáig küzdöttem, mint egy robot. Automatikusan. Mentem, beszedtem, kibírtam, tettem a dolgom. Testileg. Lelkileg, azonban beleszürkültem. A helyzet nem javult. Egy napon azon kaptam magam, hogy szinte nem is élek. Mi értelme hát ezt a világot szürkeként “átélni”, és nem megélni? Akkor ráztam meg magam. A lelkem szinte újjászületett. Ennek már tíz éve, s én még mindig diagnosztizált rákos beteg vagyok. Elvileg már nem kéne a földi lét útjait taposnom, ám én jól vagyok. Itt vagyok. Itt vagyok, mert a lelkem itt tart, mert él, és élni enged.
Amíg ugyanis a lelkünk ép, egészséges, addig lehetünk testben betegek, állhatunk szemben nehéz kihívásokkal, megoldhatatlannak tűnő problémákkal valójában tudjuk, hogy minden rendben lesz, a gubancok rendeződnek, hiszen a meleget adó, a szeretetet árasztó nap nem ránk, hanem belőlünk ragyog.
