Óriási felháborodást váltott ki a héten a veszprémi onkológus-nőgyógyász, akinek a bírósági ítélete körbejárja az internetet. Ami biztos, hogy egy orvos bíróság elé került. A páciense által titokban készített hangfelvételen hallható, hogy kevesli a neki szánt hálapénzt. Most, ebben a pillanatban is kap valaki egy fehér borítékot. Most, ebben a pillanatban is valaki fehér borítékot keres a fiókban, és azon gondolkodik, nem kevés-e az a pénz, amit bele fog rakni. Most, ebben a pillanatban is érzi szerencsétlennek magát valaki, mert nem tud adni.
Most, ebben a pillanatban is van valaki, aki belepillant a zsebébe csúsztatott borítékba, és gúnyosan elmosolyodik.
Nyomorult helyzet ez.
“Én nem vagyok olyan megértő az egészségügyi dolgozókkal, mint sokan mások, akik azt mondják, legyünk tekintettel arra, hogy milyen alávaló helyzetben vannak – mondja egy interjúalanyom, akivel az interjú után beszélgetek magánemberként. – A magyar egészségügy helyzete nem két-három éve rossz, a magyar egészségügy nem hirtelen vált borzalmassá. Aki műtősnek, ápolónak, orvosnak megy, tudja, mit vállal. Tudja, mennyit kell dolgozni, mennyi adminisztráció vár rá, milyen állapotban vannak az épületek, a kórtermek, tudja, milyen műszerekkel, berendezésekkel kell gyógyítani, és mit jelent a finanszírozási rendszer. És pontosan tudja, mennyit fog keresni.
Az egészségügyben dolgozók bére követhető és kiszámítható. Úgyhogy nekem senki ne mondja azt, hogy az egészségügyet pénzzel ki lehet segíteni a szarból. Az nem pénz kérdése, hogy ne ordítsunk a beteggel, se a hozzátartozójával. Az nem pénz kérdése, hogy a folyosón ne lehajtott fejjel, a telefont nyomkodva járjunk-keljünk azt a látszatot keltve, hogy elfoglaltak vagyunk, csak ne lássam, hogy hányan várnak tájékoztatásra órák óta étlen-szomjan.
Az nem pénz kérdése, hogy megalázzuk a terhes nőket mások füle hallatára, vagy hogy kiabálunk a megszeppent gyerek kezét szorító halálra rémült anyával, hogy miért nem tudja, hova kell menni, nem tud olvasni?
Az nem pénzkérdés, hogy bármilyen katalógust lapozgatni fontosabb, mint kiadni a leletet, amire a hozzátartozó két órája vár, és lekési a vonatot. Arra alapozni, hogy szar a fizu, de az emberek úgyis adnak, és azzal együtt már nem olyan szar, gerinctelenség és gazemberség.”
Képünk illusztráció (Fotó: Getty Images)
Nem is az a fontos kérdés, hogy miért adunk. Sokkal fontosabb a kérdés, hogy mikor. Mert ez már rég nem a háláról, a köszönetről szól. Lehet, hogy valamikor régen a fehér boríték azt a célt szolgálta, hogy megköszönjük a kórházi tartózkodás vagy kezelés alatti gondoskodást. Elismerésünket fejeztük ki a doktornak a szaktudásáért, a hozzáértéséért. Talán így volt.
Ma azért adunk, hogy egyáltalán észrevegyenek. Jó napot kívánok, doktor úr, itt van tizenötezer! Fáradjon be! Az mennyi lesz? Még tizenöt. Jó napot kívánok, doktor úr, azért jöttem, mert pozitív lett a terhességi tesztem! Óhohohóóóó gratulálok, kedvesem, az nekem kábé háromszázezer, ó, ez egy olasz bőrtáska? Az más, szólíthatom Ötgurigatisztánnak?
Ma azért adunk, hogy figyelmet kapjunk. Úgy értem, észrevegyék egyáltalán, ha a papa leesett az ágyról, és elrepedt a csípőcsontja. Azért adunk, hogy emberszámba vegyenek minket, és ne úgy beszéljenek velünk, ahogy felénk a kutyával se szokás.
Azért dugunk egy ezrest a nővérkének, hogy ne felejtse el, hogy négy órával ezelőtt kértünk egy ágyhúzást vagy egy fájdalomcsillapítót.
Hogy ne engedjenek ki minket úgy a kórházból császármetszés után, hogy nem adnak tájékoztatást, a záróba meg nem írják bele, hány nap múlva kell varratszedésre menni.
Ma azért adunk, hogy legalább az alapvető egészségügyi szolgáltatást megkapjuk. És előre fizetünk. Hogy jó benyomást keltsünk. Hogy az orvos értse, később is kap, és akkor talán megtesz mindent, de legalábbis elvégzi a dolgát, és nyugodtak lehetünk, a hozzátartozónk jó kezekben van. Fizetünk valakinek, hogy végezze a dolgát, mert az egészségünkről, az életünkről van szó. Ezzel visszaélni a legnagyobb aljasság.
A már említett onkológus-nőgyógyásznak is adtak a nők. Évekig. Mert a bizalomért is fizetünk. Bízni akarunk. Az orvos szavában, a felépülésünkben, abban, hogy jó kezekben vagyunk. Fizetünk, mert hinni akarjuk, hogy felgyógyulunk. És élünk. Életben maradnunk. És adunk akkor is, ha megrendül a bizalom. Hátha visszatér. Olyan elfoglalt. Olyan fontos ember. Neki is lehet rossz napja. Majd figyelni fog ránk, majd részesülünk a figyelméből. És akkor újra bízhatunk.
Ez egy nemzeti körtánc, mint a lakodalmi hatnyolcados. Én tudom az orvos tarifáját, ő azt, hogy adni fogok. Én tudom, hogy azért adok, mert félek, hogy megdöglök. A mindenkori hatalom tudja, hogy az orvosok elfogadják, és a betegek adják, így ő hátradőlhet megkönnyebbülve.
Az orvos nem emeli fel a szavát, mert neki így jó, neki se hivatása van meg hippokratészi esküje, hanem két gyereke, és a nagyobbik most megy egyetemre.
Fogjuk egymás kezét, a földre szegjük a fejünket, és járjuk a nemzeti körtáncot. Egy-egy tompa puffanásra felkapjuk a fejünket, megint meghalt valaki, sej de az áldóját, húzzad cigány, egyszer élünk!
Aztán néha van valaki, aki megelégeli, megnyomja a “hangfelvétel” gombot az okostelefonon, és jogi lépéseket tesz. Ez pontosan az a fecske sajnos, amelyik nem csinál nyarat. Ki lehet írni a Facebookra, hogy hentes, meg azt is, hogy a rohadt életbe, lehet szidni a magyar igazságszolgáltatást meg a kormányt, aki hagyja, hogy beledögöljünk a magyaregészségügybe.
És nem történik semmi.
Mert most, ebben a pillanatban is kap valaki egy fehér borítékot. Most, ebben a pillanatban is valaki fehér borítékot keres a fiókban, és azon gondolkodik, nem kevés-e az a pénz, amit bele fog rakni. Most, ebben a pillanatban is érzi szerencsétlennek és átkozottnak érzi magát valaki, mert nem tud adni. Most, ebben a pillanatban is van valaki, aki belepillant a zsebébe csúsztatott borítékba, és gúnyosan elmosolyodik.
Cikkünk véleménycikk. Nem gondoljuk, hogy a magyar egészségügyben minden egyes orvos vagy nővér elfogad hálapénzt.
