Co-housing: ez a kulcsszó az In Memoriam Dr. Bíró Éva Alapítványnál. Házközösség a fordítása, ahol a lakók minden költséget és munkát közösen vállalnak, egymást segítve és együttműködve élnek. A világon sok ilyen közösség létezik.
“Az édesapám és a nővérem is orvos volt, én magam állatorvos vagyok. Amikor a szeretteim 2014-ben meghaltak, a nővérem, Éva 49 évesen rákban, és idős apukám is egyazon évben, akkor arra jutottunk az édesanyámmal, hogy humanitárius célokra szeretnénk felhasználni a hagyaték egy részét.”
“Sem Évának, sem nekem nem született gyerekünk, egy unokatestvéren kívül igazából csak a 87 éves anyukám él már a családomból – kezdi a beszélgetést Dr. Bíró Oszkár, az alapító. –Talán ezért is volt szimpatikus egy olyan közösség létrehozása, amely »családként« funkcionál. Az ötlet egyébként részben a kuratóriumunk egyik tagjától származik, Velkey György, a Bethesda Kórház főigazgatója javasolta ugyanis, hogy a lakók ne csak rezidensek, hanem diplomás egészségügyi dolgozók is lehessenek, mert nekik annyira alacsony a fizetésük, hogy igazán nagy segítség lenne, ha legalább olcsóbban lakhatnának a pályájuk kezdetén vagy a tanulmányaik alatt. Hogy mennyire találó volt ez az ötlet, az is bizonyítja, hogy most már, amikor a ház betelt, csak két rezidens lakik itt és a többiek a diplomás egészségügyi dolgozók közül kerültek ki.”
“Amikor elkezdtem házat keresni, akkor az volt a fő szempont, hogy legyenek nagy közösségi terek és inkább kisebb méretű szobák. Sikerült, nálunk hatalmas a nappali, van egy komoly teraszunk, van medence, és rengeteg szobánk. Most nyolcan lakunk a házban és a kutyám, és a saját magunk által kialakított házirendben élünk. Mivel augusztus végén-szeptember elején költöztek be a legtöbben, ezért csak néhány hónap tapasztalatáról beszélünk, de úgy tűnik, hogy tudunk együtt élni jól és konfliktusmentesen. Persze, szabályok itt is vannak, például van egy füzet a bejáratnál, amibe mindnyájan beleírjuk, ha elmegyünk, és azt is, hogy mikor jövünk haza. Ide be lehet jegyezni a közérdekű üzeneteket, és egyéb infókat.”
“Ha valaki vendéget akar hozni, akkor semmi akadálya, csak előtte szólnia kell. Mivel két pici szobánk is van, ami kifejezetten vendégszoba, ezért ez nem gond. Havi lebontásban kint van a táblán, hogy ki a soros a takarításban, kint és bent, és azt illik is megcsinálni” – meséli Oszkár, az alapító. Némi mérlegeléses után ő maga is beköltözött a házba. Főként azért, mert a kis közösség részben úgy működik, mint egy család, egymást segítve. Mindenki akar adni valamit, nem csak kapni, és ebben részt akart venni. Egyébként az itt lakókkal könnyebb volt megértetni és elfogadtatni ezt a szemléletet, mint ahogy ő gondolta. Oszkár alapítóként nem élvez semmilyen kiváltságot, ugyanúgy vonatkozik rá is a házirend, mint a többiekre.
A 2016 nyarán kiírt pályázatra sokan jelentkeztek, de az alapítvány kritériumainak csak hat fő felelt meg, így ősszel újabb pályázatot írtak ki, és decemberben telt csak meg a ház. A jelentkezők közül a hátrányos helyzet és a szociális rászorultság alapján döntöttek a kuratórium tagjai, és a beadott papírokon kívül természetesen személyes elbeszélgetés is volt, mert azt is tudni akarták, hogy képes-e közösségben élni a jelentkező.
Bogdán Tamás az elsők között költözött be a házba. Tamás diplomás ápoló, aki korábban nővérszállón lakott. Ő a munkahelyén az egyik orvostól hallotta, hogy van ilyen lehetőség.
“Nagyon közvetlen volt a felvételi beszélgetés, jól éreztem magam. Nagycsaládban nőttem fel, és mivel Nagybajomból származom, ahol nincs középiskola, ezért korán beleszoktam a kollégiumi életbe. A Budai Irgalmasrendi Kórházban dolgozom, úgyhogy nekem nagyon közel van a munkahelyem, ez kényelmes. Mivel az ápolóknak kevés a fizetésük, én örültem ennek a lehetőségnek, hiszen itt csak a rezsi rám eső részét kell fizetnem, ami egy főre 20 ezer forint. Így sokkal könnyebben kijövök a pénzemből, és a családomat is tudom támogatni. Egy albérletet ki sem tudnék fizetni, ezért laktam eddig nővérszállón. Itt mindenki nagyon kedves, szép a ház, szóval jól érzem magam. Már kétszer is főztem a többieknek, mert az egyik hobbim a főzés, gondolom, lesz még rá alkalom máskor is. És az is tetszik, hogy mindent megbeszélünk, és közösen döntünk” – meséli Tamás, aki néha még az alagsorban lévő konditerembe is lejár edzeni.
Csizmadia Katalin dietetikus, akinek élelmiszermérnöki másoddiplomája is van. Ő az interneten olvasott az alapítványi házról, és gyorsan megragadta a lehetőséget.
“Eddig is több emberrel laktam albérletben, ott is alkalmazkodni kellett, ez szerintem természetes. Örülök annak, hogy hasonló érdeklődésű emberekkel lakom együtt, azt remélem, hogy igazi szellemi műhellyé válunk. Nekem a szakmai környezet volt az alacsony rezsi mellett a legfőbb vonzerő. Általában hajnalban indulok dolgozni, mert innen nagyon messze van a munkahelyem, de ez sem probléma. Egy szemeszteren keresztül Hollandiában laktam már hasonló helyen, az is jó élmény volt, itt én vagyok a közösség legfrissebb tagja, ugyanis decemberben költöztem be. A szüleim vidéken élnek, sokat járok haza, igyekszem őket is segíteni” – mondja Kata.
Molnár Krisztián Róbert, a kaukktojás, mert ő mérnöknek készül, elsőéves a BME-n. Mivel az alapító okirat lehetőséget ad arra, hogy az alapító egy pályázót delegáljon, így került ide Krisztián. Ő a legfiatalabb a lakók között, Szerbiából, Újvidékről jött.
“Elsőként költöztem be nyáron, mert nekem az egyetem indulása miatt igyekeznem kellett. Nyelvet és országot is váltottam, amikor ide jöttem, de minden rendben, jól érzem magam. Otthon a családdal magyarul beszéltünk, az iskolában főként németül, mert én kéttannyelvű suliba jártam, a városban szerbül és az apukámmal gyakran angolul, mert a számítógépek nyelvén egyszerűbb megbeszélnünk dolgokat, ha éppen a számítástechnikáról van szó.”
Krisztián egyetemistaként nem dolgozik, hanem tanul, és éppen ezért nagy segítség volt a családjának, hogy nem kell rengeteg pénzt kifizetniük albérletre. Persze beszélgetés közben lelkesen mutogatják a házat is, ami igazán pazar, joggal büszkék rá.
Ötszintes, és a konditermen kívül még jakuzzis fürdőkád is van az egyik fürdőszobában. A garázs és az edzőterem szintjén egy szauna is van, igaz azt még senki sem használta, mert először meg kell javíttatni. A nappaliban rengeteg könyv és társasjáték van, és a kandalló is rendkívül impozáns.
“Ezt a luxust az tette lehetővé, hogy mind a nővérem, mind a papám nagyon szerény életet éltek, és a keresetük nagy részét félretették. Én életemben először élek most kertes házban. Állatorvosként kutyám is most van először, mert eddig olyan lakásokban éltem, ahol nem lehetett kutyát tartani, és nem volt kert, ahova kivihettem volna” – meséli Oszkár.
Oszkár egy nagyobb szobában lakik, egy kétszemélyesben, ezért ő dupla lakbért fizet, havonta 40 ezer forintot. Vele lakik Blöki is, egy menhelyi kutyus, akit nemrég fogadott be. Blöki eleinte sokat ugatott, és nagyon tartózkodóan viselkedett mindenkivel, de szép lassan kezd felengedni.
Oszkár ágyában alszik, és rajong a gazdájáért, de most már a nappaliban is felszabadultan szaglászik. Sőt, néha Szabina szobájába is belátogat.
“Szombathelyi vagyok. Az egyetemet Budapesten végeztem és ez idő alatt kollégista voltam, így nem volt számomra ismeretlen a közösségi élet. Szemész rezidens vagyok a Szent János Kórházban, ezért tényleg nagyon szerencsés vagyok, mert 15 perc alatt beérek a munkahelyemre. Tetszik a ház, és jól érzem magam itt. Miután augusztus végén beköltöztem kihasználtam az utolsó jó időket, és barátaimmal többször medencés partyt tartottunk. Alig várom, hogy ismét meleg legyen, és éljünk a kert adta lehetőségekkel. Aludtak már itt vendégeim, ezért is örülök a vendégszobáknak. Megfordult a fejemben régebben, hogy külföldre megyek dolgozni, de most, hogy tudok egy kicsit spórolni, már nem töröm ezen a fejem. Szerintem ez egy nagyon jó lehetőség azoknak az egészségügyben dolgozó fiataloknak, akik a pályájuk elején vannak. Viszont az Alapítvány nem csak anyagi segítséget jelent számomra. Egyik lakótársunk, Ivett, szintén szemész rezidens. Tőle nagyon sok szakmai tanácsot és könyvet kapok. Ezért is tartom fontosnak, hogy még sok hasonló lakóközösség kialakuljon, mert mind anyagi támogatást, mind pedig szakmai fejlődést biztosít” – meséli Kovács Szabina.
Krisztián a ház informatikusa, ő volt az, aki pillanatok alatt elkészítette a takarítási beosztást egy táblázatban, hiszen ez az ő terepe. A lakók között van egy pár is, ők egy nagyobb szobában élnek, éppen elutaztak, amikor mi ott jártunk.
A személyes tér a saját szoba, minden más helyiséget közösen használnak. Aki egyedül akar lenni, vagy tanul, bemegy a szobájába, míg a többiek esznek, beszélgetnek lent. Mivel a lakók mindegyike fiatal, így munka után sokszor csinálnak saját programot este is, így ritkán van nagy tumultus a közösségi térben. Ahogyan a takarítást, úgy a fürdőszobák használatát is beosztják, attól függően, ki mikor megy dolgozni. Mint mondják, ez is zökkenőmentesen működik.
Esti programok is akadnak: volt már közös filmnézés és társasparty. A jó idő beköszöntével pedig a lakók ismét birtokba vehetik a nagy teraszt, a kertet, az úszómedencét. Az alapítvány előadásokat, szakmai beszélgetéseket is tervez, ahová nemcsak a lakók jöhetnek, hanem a vendégeik, barátaik is. Eddig egy pszichológus és coach tartott előadást, és a Közösségben Élni kezdeményezés tagjai.
A lakók először egy évre kötöttek szerződést az alapítvánnyal, de ezt meg lehet hosszabbítani, ha tovább is akarnak maradni, és jól működik az együttélés. A fiatalok mindnyájan nagyon jó ötletnek tartják a házközösséget, és szerintük még sokkal több ilyen és hasonló kezdeményezés kellene, mert akkor a többi pályakezdőnek is egyszerűbben, anyagi terhektől mentesen indulhatna az élete.
