Másodéves joghallgató voltam, amikor egy német nyelvű pszichológiai lapban először olvastam az ADHD-ról. Én ekkor már javában a széthullás szélén álltam. A végigkínlódott gimnáziumi évek után a két év jog meghaladta a képességeimet. A korábban jól bevált magolás itt már nem segített. A dolog idegösszeomlással végződött, a harmadik évet már el sem kezdtem az egyetemen. Három hónapig pszichiáterhez jártam, ő húzott vissza az életbe, de az igazi mentőöv az a bizonyos német újságcikk volt.
Soha nem felejtem azt a tíz percet, amikor a cikket olvasva összeállt a kép. Mintha csak rólam, az én furán működő agyamról szólt volna minden egyes mondata. Egyszerre volt bennem megkönnyebbülés és elkeseredés. A figyelemzavarból nem lehet meggyógyulni, írták, legfeljebb olyan eszközöket lehet találni, amelyek enyhíthetik az állapotomat…
Alaposan beleástam magam a témába, elkezdtem felkutatni, itthon ki is foglalkozik ezzel. Mivel nem nagyon találtam senkit, akinek a felnőttkori figyelemzavar lett volna a szakterülete, felvettem a kapcsolatot azokkal a német szakértőkkel és érintettekkel, akik a cikkben megszólaltak. Hosszas levelezés után így töltöttem ki azt a tesztet, ami 92%-ban alátámasztotta, hogy figyelemzavarom van.
|
A felnőttkori ADD legjellemzőbb tünetei: – tartós koncentrálás képességének hiánya (kivéve az igazán érdekes ingereket) A felnőttkori ADHD legtipikusabb tünetei (a fenti, figyelemzavaros tünetek mellett): A problémák szinte minden esetben megjelennek gyermekkorban, sokszor már óvodáskorban, de valamikor csak 6 és 12 éves kor között kezdenek problémát okozni. Az iskoláskorú gyermekek 3-9 százaléka szenved ADD-ben vagy ADHD-ben. Felnőttkorban ez az arány 1-4 százalék. Az ADD és az ADHD konkrét oka nem ismert. Bizonyos genetikai tényezőket egyértelműen sikerült igazolni, ezen kívül egyes környezeti faktorokat is összefüggésbe hoznak a zavarok /kialakulásával, (pl. koraszülés, dohányzás, fejsérülés, oxigénhiány). Fiúknál lényegesen gyakrabban alakul ki. |
Esetemben a tünetek közül a hiperaktivitás és a lobbanékonyság nem jellemző, ellenben enyhén diszlexiás és diszkalkuliás vagyok. Egy másik átkozott tünet nálam, hogy nehezen állok neki a feladatoknak: folyton halogatom a tennivalóimat, szabályosan megvárom, amíg eluralkodik a káosz. Ez nemcsak a munkahelyemen, de a háztartásomon is látszik. A legeslegnagyobb gond az, hogy nagyon kevés dolog tudja lekötni a figyelmem. Nem bírom a monotóniát, a rutint. Ez így leírva elég könnyed problémakörnek tűnhet, pedig a valóságban ez egy ólomnehéz, fárasztó és deprimáló mindennapi harc, amit azért vívok, hogy úgy tudjak teljesíteni, mint a “normális” emberek.
Mindez úgy néz ki, hogy a figyelmem állandóan elkalandozik. Borzalmasan fárasztó újra és újra visszaterelni arra, amire szeretném. Beszélgetek például a párommal, fontos dologról mesél, én pedig észrevétlenül átkúszom egy másik dimenzióba, ahol azon agyalok például, hogy “Be kellene fűteni a cserépkályhát, és vajon hol lehet a vastag, kötött sízoknim, amit egyébként megstoppoltam már? Hű, de ennék most valamilyen thai kaját.” Közben ő csak mesél, nem is sejti, hogy halvány fogalmam sincs arról, hogy miről beszélt az elmúlt tíz percben. Az eredmény az, hogy rengeteget kell ismételnie magát. Ez baromi idegesítő lehet, ahogy az is, hogy én délután fél 5-re zombivá változom. Szellemileg annyira kicsinálnak a munkanapok, hogy utána már túl sok mindent nem lehet kezdeni velem. Csendre, nyugalomra vágyom, gyakran bezárkózom a lakásomba, és csak fekszem, kisírom magamból a kimerültséget.
Képünk illusztráció (Fotó: Getty Images)
Ugyanis általában az egész napom arról szól, hogy fejben “ott legyek”, hogy helytálljak, koncentráljak, közben azt érzem, hogy ez soha nem jön össze. Emiatt már rengeteg megalázó élményben volt és van részem: nem kifejezetten jön jól ez a “képesség”, ha mondjuk egy megbeszélésen ülsz a melóban…
A környezetem szerintem azt hiszi rólam, hogy szétszórt vagyok, nem tudják, hogy ennél sokkal többről van szó. Legtöbbször a “furcsa” jelzőt aggasztják rám az emberek, amivel már úgy-ahogy megbékéltem. Valóban elég furcsa lehetek, bár nem látom magam kívülről.
Szerencse, hogy megtaláltam a fotózást és a képszerkesztést egy utazási magazinnál, azt a munkakört, ami elég színes ahhoz, hogy holnap is bejöjjek dolgozni. A naponta változó témák, az érdekes képi világ leköti a figyelmem, bár napi nyolc órát a gép előtt ülni már iszonyatos. A többiekhez képest én a munkát is lassabban végzem el. Nekem ez kőkemény szellemi meló, ahol a legnagyobb kihívást megint csak az odafigyelés és az összeszedettség jelenti.
A figyelemzavaromon szakember nem tudott segíteni, pedig kipróbáltam háromféle gyógyszert is. Azt mondják, azért sem hatottak, mert a gyógyszeres kezelés elsősorban gyerekeknél eredményes. Nem maradt más, mint az olyan eszközök, amik enyhítik a tüneteket, és lenyugtatják az elmémet. Notesz nélkül például nem teszem ki a lábam a lakásból. Rendszeresen meditálok, sok időt töltök a természetben, sportolok és nem iszom alkoholt.
Nagyon odafigyelek, hogy meglegyen a napi nyolc óra alvás, és sokat utazom, hogy olyan élményekben legyen részem, amik feltöltenek, hogy érezzem, a harcos hétköznapok ellenére az élet szép. A kíméletes és egészségtudatos énem mellett azonban ott van egy másik is, az önpusztító, a mélységesen elkeseredett oldalam, ami, ha tehetné, nem akarna kikelni az ágyból, munka helyett megállás nélkül füvezne és inna, csak hogy valami tompítsa ezt az egész zagyvaságot ott legbelül.
Annak ellenére, hogy gyógyszert nem szedek, vagy talán épp azért, havonta egyszer eljárok egy pszichiáterhez, akivel azon dolgozunk, hogy ne érezzem rosszul magam azért, amilyen vagyok. Most például a durva megfelelési kényszerem van terítéken.
Ez az állapot az oka annak is, hogy miért nem vállalok gyereket. Az idegrendszerem ezt egyszerűen nem bírná. Úgy érzem, ilyen aggyal nem lehet belőlem jó anya. Nem beszélve arról, hogy genetikailag simán átadhatnám egy manónak ezt az egész csomagot. Ebbe pedig belebetegednék.
Ami általában az életemet illeti, harmincnégy évesen azt érzem, hogy ötven vagyok. Kicsit pánikolok, hogy az évek során vajon bírni fogom-e ugyanezt a tempót, vajon nem hullok-e ki a rendszerből, hiszen vannak nálam gyorsabb, összeszedettebb, megbízhatóbb emberek, akik bizonyára kétszer annyit bírnak. Ez nagyon aggaszt. Magyarország amúgy sem az a hely, ahol tolerálják azt, ha más vagy.
Annak ellenére, hogy nem vagyok boldog ezzel az állapottal, talán mondhatom, hogy megtanultam együtt élni vele.
Üvegbura alatt
“Rendszeresen találkozom gyermekkorban nem felismert ADHD-val – mondja dr. Angyalosi Anna pszichiáter. – A felnőttkori ADHD mint probléma a magyar szakmai köztudatban is körülbelül tíz éve ismert. Nóra tünetei ADD-re, vagyis figyelemhiányos altípusú zavarra utalnak. Mindegyik tünet ismerős a saját praxisomból. Ami a gyógyszereket illeti, tény, hogy gyermekkorban a kezelés eredményesebb, de még felnőttkorban is nagy a valószínűsége annak, hogy a gyógyszerek jelentősen tudnak segíteni. Azok az érintettek, akiknek pozitív tapasztalataik vannak, gyakran mondják, hogy »olyan, mintha eddig egy üvegburában éltem volna, mostanra végre kitisztult a kép«. Ők azok, akik a gyógyszerek hatására oda tudnak ülni a munkához, képesek figyelni másokra, és nem éreznek késztetést arra, hogy folyton felkeljenek a helyükről.”
Az ADD a szakember szerint “kevésbé látványos“, mint a hiperaktivitással is járó ADHD, ezért gyakrabban előfordul, hogy gyermekkorban nem derül ki. “Sok érintett az első megmérettetésnél, az első igazi terhelésnél jön csak rá, hogy mi is okozza a problémáit. Akkorra ugyanis már több területen kell teljesíteni, amely egyre több nehézséghez vezet” – magyarázza.
A kutatások 30-70 százalék közé teszik annak esélyét, hogy a tünetek felnőttkorra is fennmaradnak. “Azok a gyerekek, akik az ADHD-n belül az úgynevezett hiperaktív tünetcsoport altípushoz tartoznak, nagyobb eséllyel nőhetik ki a hiperaktivitást, illetve kérdés, hogy valójában mi történik, lehet, hogy “csak” megtanulják ezeket a tüneteket kompenzálni“ – mondja dr. Angyalosi Anna.
Azoknál az érintetteknél, akiket gyermekkorukban nem kezeltek, a doktornő szerint gyakoribbak az egyéb pszichiátriai problémák, például a depresszió és a szorongás. “Sokan nyúlnak alkoholhoz, droghoz is, hogy ezt a gyakran perspektívátlansággal járó, nehéz lelkiállapotot enyhítsék. Mindez megérthető, hiszen őket rengeteg kudarc, netán megszégyenítés érte már. Sokszor egy átlagos teljesítményhelyzet is szorongással jár náluk.”
Dr. Angyalosi Anna tapasztalatai alapján a kombinált terápiától várható a legnagyobb javulás. Ez a gyógyszer és a pszichoterápia együttes alkalmazását jelenti.
“Sem az ADD-nek, sem az ADHD-nek nincs köze az intelligenciához – hangsúlyozza a szakember. – Nem egy olyan páciensem volt, akinek az IQ-ja 130 feletti értéket mutatott, ennek ellenére az ADHD, vagy ADD-ból adódó tünetei miatt a képességei alatt teljesített. A legfontosabb, hogy gyermekkorban felismerjük a tüneteket, és ha egy gyereken azt látjuk, problémái vannak a figyelme megtartásával, jusson eszünkbe az ADHD lehetősége, ne csak a nevelési, oktatási módszereket tegyük felelőssé.”
