Pár hónappal megbetegedése után, az egyik vesém felmondta a szolgálatot, így heti szinten nekem is kórházba kellett járnom, azzal a különbséggel, hogy nem Ausztriába, hanem itthon, Magyarországon. Ennek köszönhetően az elmúlt hónapokban gyűjtöttünk bőven tapasztalatokat, és egy idő után akaratlanul is elkezdtük összehasonlítani a két ország egészségügyi ellátását.
Miután az anyukámat megműtötték, az utókezelések miatt heti szinten jártunk vissza Ausztriába. Többször elkísértem én is, és lefagytam mindattól, amit a kórházban és a házi orvosi rendelőben láttam.
Nyugodt betegek, mosolygós orvosok, rend, tisztaság. Tumultus, lökdösődés, anyázás nélküli kórházi lét, amit a még kedvesebb asszisztensek, ápolók csak tovább fokoztak. Nem hittem el, hogy ilyen van, és azonnal jött a következő gondolat, hogy nálunk vajon miért nincs?
Mert én ugyan lelkiismeretesen jártam az urológiára a félig-meddig működő jobb vesémmel, hiába volt időpontom reggel fél 8-ra, az orvos csak 10 órára ért le a rendelésre a vizitről, mivel aznap csak ő dolgozott az osztályon, így mind a kórházi, mind a járóbetegeket neki kellett ellátnia. Ez a helyzet önmagában is nonszensz. Persze, mire elkezdődött a rendelés, a telt házas, levegő nélküli váróteremben fiatal és idős beteg egyaránt vérben forgó szemekkel tajtékzott, és szidta a nem létezőt is, pedig a szíve mélyén mindenki tudja, ez a totális káosz nem az orvos vagy a kórházi dolgozók hibája.
Képünk illusztráció (Fotó: Theo Heimann/Getty Images)
És akkor én még szerencsés helyzetben voltam, hiszen egy felújított, csodaszép kórházba járhattam kezelésekre, szóval ne szóljak semmit, legalább nem borult a fejemre az épület. Mondjuk ki, nálunk már ennek is örülni kell!
Mindettől függetlenül minden egyes kórháztúra után betegebbnek éreztem magam, mint ahogy bementem. Leszívott az a sok negatív megjegyzés, veszekedés, vita, amire egy betegnek sincs szüksége, arról nem is beszélve, hogy miután kivártam a nettó 3-4 órámat, és bejutottam az orvos elé, általában úgy el volt havazva, hogy sok információt nem tudtam belőle kihúzni. De azért nagy ritkán megszólított, és két bővített mondatban elhadarta a terápiát. Hát ez van, ezt kell szeretni, mert a magyar belenyugvó, nemde?
Mindeközben a határ másik oldalán az anyukámat megbecsülték, alaposan kikérdezték, még alaposabban megvizsgálták minden egyes alkalommal, annak ellenére is, hogy magyar, náluk, Ausztriában dolgozik, így mindent megtettek annak érdekében, hogy minél előbb felépüljön! Az osztrák orvos pedig nincs agyonterhelve, így tudja végezni a feladatát!
Először találkoztam egy működő egészségügyi rendszerrel, és rohadtul megirigyeltem, de valahol mélységesen szomorú is lettem.
Rendben van, nálunk, Magyarországon is van már példa arra, hogy kórházakat, háziorvosi rendelőket újítanak fel vagy már felújítottak, de még mindig többségben vannak azok a települések, ahol ez nem történt meg. És amúgy is? Mi a fenét ér egy új háziorvosi rendelő háziorvos nélkül vagy egy kórház szakorvosok, ápolók nélkül? Mert ugye az nincs! Az emberek órákat ülnek a várókban, hónapokat várnak egy-egy szakrendelésre, műtétre és csak fizetik a TB-t, járulékokat. Mindenki túlterhelt, feszült, ideges. Orvos is, beteg is, ápoló is, mentős is. Mindenki!
Abban meg már pláne ne keressük a logikát, ha valaki táppénzre megy, az mekkora szívás. Dolgozz, ha lehet betegen is, mert egy táppénzes, csökkentett bérből nem biztos, hogy kijön a család havi rezsije, és ha még gyógyszert is kell venni, akkor pedig meg is dőlt a havi büdzsé! Elárulom, az osztrákoknál a fizetésed 100 százaléka jár, ha beteg vagy, akkor is.
Olvass még az egészségügy helyzetéről az NLCafén:
- Magyar egészségügy: ennyi fizetésért szívesebben dolgoznának
- Miért nem vonzó az ápolói hivatás napjainkban?
- Ébresztő! Nagy a baj a magyar egészségügyben
