“Hát, ez ilyen! – tárja szét a kezét a sorstárs anyuka a játszóházban, és vág egy fintort. – Huhh, ne is mondd, annyira örülök, hogy mi már kinőttünk ebből!” “Ó, ez ilyen! – küld felém egy mosolyt a gyerekorvos, felpillantva az igazolásból. – Nyugodjon meg. Higgye el, nincs ok aggodalomra!”
Nem aggódom. Az őrület határán vagyok.
Persze felkészültem lélekben. És kiműveltem magam a témában. Álmomból felébresztve tudok bekezdéseket a novákhunorponthuból. Az immunerősítésről. A kakukkfű jótékony hatásáról. Én aztán mindent tudok. Hogy a takony színéből nem feltétlenül lehet bakteriális megbetegedésre vagy vírusfertőzésre következtetni. Tudom, mire való az antibiotikum, nem ijedek meg, ha a kislányomnak magas láza van, és mindig is hülyeségnek tartottam a priznicelést, így üdvözlöm, hogy végre itthon sem mumus már a láz. Szóval doktorálni tudnék náthából, ahogy rajtam kívül az anyukák többsége. Hogy miért? Mert a gyerekem óvodás.
A kislányom október 1-jén kezdett óvodába járni. Október második hete óta beteg a gyerek. Na nem nagyon. Van, hogy csak az orra folyik. Van, hogy három napig magas a láza, és étvágytalan, majd a negyedik nap reggelén kezd belőle úgy ömleni a takony, mintha megnyitottak volna benne egy titkos csapot. Aztán olyan is volt, hogy semmi baja, csak köhögött. Pár napot itthon van, kikúrálom. Harmadnap az oviból 38,6-tal jön haza.
Tudom, tudom. Azt is tudom. Hogy amikor a gyerek közösségbe kerül, akkor taknya-nyála.
- Mert mindenki hozza a maga kis vírusát.
- Mert az immunrendszer. Mert a visszafertőződés.
- Mert a többi anyuka betegen hordja a gyereket az oviba.
- Mert az óvó nénik tojnak erre, és nem szólnak.
- Mert nyirkos hideg van.
- Mert száraz hideg van.
- Mert influenzajárvány van.
Mindent tudok, csak éppen ettől nem lesz jobban a gyerek, sem én.
Mert egy ilyen időszak megterhelő. Mindkettőnknek. A kicsi nyűgös, sírós és bújós. Anyás, vagy éppen semmi sem jó neki, enni nem eszik, aludni nem alszik, a harmadik-negyedik napon már én is fáradtan, kialvatlanul és reményt vesztve tántorgok. És dolgom végezetlenül. Mert a dolog, a munka nem lesz taknyos, az csak szaporodik, osztódással. És a szennyes meg a mosogatnivaló is olyan, mint Pál apostol Korinthosz-béliekhez írt levelében a szeretet: soha el nem fogy.
És én még a szerencsés helyzetben levő kevesek közé tartozom, mert vállalkozóként itthon dolgozom, és rengeteg időm van. Éjjel fél kettő és négy között például azt sem tudom, mihez kezdjek magammal.
Persze amikor a kislányom beteg, az élet itt is megáll, hiszen a beteg gyerek csak nyűglődik, sírdogál vagy nyafog, de leginkább egyszerre mindezt. És mindeközben rajtam lóg. Megértem, betegnek lenni szörnyű, és amikor csak kicsit vagyunk betegek, akkor meg szörnyű unalmas.
Ha rendesen, munkahelyen dolgoznék, másfél hetenként kéne táppénzre mennem. Merném? Nem. Mert attól félnék, hogy kirúgnak. Örülnék, hogy kisgyerekes anyukaként van melóm. Szóval azt tenném, amit mások: a csak kicsit beteg gyereket vinném az oviba, és gyomorgörccsel dolgoznék, fél szemmel a telefont lesve, vajon megszólal-e? Mikor hívnak-e az oviból, hogy menjek a gyerekért, mert belázasodott?
Vagy rábíznám a beteg gyereket másra.
Ha van olyan mama, aki ezt vállalja, az a kisebbik rossz, mert a beteg gyereket otthon hagyni nagyon rossz érzés még akkor is, ha anyukánk vagy anyósunk vigyáz rá. Hogy az milyen, amikor szitterre hagyjuk a gyereket, fogalmam sincs, mert még soha nem volt szitterem. Ötletem meg nincs nagyon, kire másra lehetne hagyni a gyereket, ahogy a többi anyának sincs.
Mire idáig jutok a gondolataimban, már keserűen felnevetek. Furcsa egy országban élünk. Az naggggyon fontos, hogy hároméves koráig a gyerek a csecsünkön csüngjön. Olyan fontos, hogy még a 21. századnak is haptákban kell állnia ez előtt a dogma előtt, mintha a Ratkó-korszak óta semmiféle változás nem történt volna, sőt még vissza is haladtunk az időben egészen odáig, hogy generációk élnek együtt, és mindig van egy félvak szüle, akinek a bölcsőt a lábához lehet kötni, és akitől az asszonyi bölcsességet magunkba tudjuk szívni.
Fotó: Nikki Kahn / Getty Images
Szóval hároméves korig a gyereknek az anyján van a helye, háromévesen és egynaposan pedig már óvodaérett is. Legalábbis a magyar jogalkotók és egyéb hivatalos emberek, valamint hitelesített nagytudásúak szerint. Márpedig, ha a disznó hatot fialt a szockóban, akkor a gyerek háromévesen óvodába megy, punktum. Szobatisztán.
És úgy, hogy gombol, cipzárt húz, derivál, és önállóan képes értelmezni a Klik 2016. évi átszervezéséről szóló kormányrendeletet. Óvodába járni kell, punktum. Hároméves kortól kötelezően. Így döntött a jogalkotó, pont.
Így már nincs lehetőségem arra, hogy az állandóan betegeskedő gyerekemmel kapcsolatban úgy döntsek, semmi értelme annak, hogy négy nap óvoda után másfél hetet itthon töltsön, várok egy évet, míg a szervezete megerősödik. Megtehetném, hiszen a napot jórészt itthon töltöm. Átszervezem a munkám, és ismét több energiát fektetek abba, hogy gyerektársaságba menjünk. És megtehették ezt azok az anyukák is, akik a kisebbik tesóval otthon voltak.
Persze azoknak, akik az íróasztal mögül próbálják eligazítani az életet, magyarázhatnám, micsoda kínszenvedés ez az időszak. Hogy senkinek nem jó, sem az intézménynek, sem az óvónőnek, sem az anyának, sem a gyereknek, sem a munkahelynek, de még a GDP-nek sem, szóval kéne kezdeni ezzel az egésszel valamit.
Valamit, ami emberléptékű, ami pariban van a korral, amiben élünk, ami megfelel a jelenlegi társadalmi berendezkedésnek.
Addig is, kedves Sorstársak, kedves Aggódó Anyukák, olvasgassuk hát együtt a nagyszerű cikkeket arról, hogy szorítsuk össze a fogunkat, és bírjuk ki ezt a taknyos-köhögős időszakot, nem sok az egész, egy év, mert amikor a gyerek középsős lesz, már csak néha lóg az orra, szóval azzal végképp nem kell törődni. Olvasgassuk együtt az elkeseredett, ideges, fáradt és kialvatlan anyákat, akiknek annyi az olcsó vigaszuk, hogy találnak maguk mellé néhány másik kiborult anyukát, és legalább jól kipanaszkodhatják magukat. Vagy szidhatnak többen együtt egy másik hülye anyukát, akinek a gyerekétől a többi gyerek elkapja a vírusfertőzést. Közösségteremtő kohéziós erőnek nem rossz, csak ettől még nem lesz kevesebb taknyos és beteg gyerek.
De hát azzal nem is törődik senki. A lényeg az első három év. Akkor dől el minden.
