Valóban szégyellni való, ha szebben akarunk kinézni, mint amit a természet megengedne – önkritikusan bevallva, hogy valóban nem tartjuk magunkat eléggé vonzónak? Vagy a kezelések anyagi vonzata teszi embertársainkat iriggyé – Te bezzeg megengedheted magadnak! –, és ezért titkolózunk?
Egy botulinumtoxint gyártó cég több mint 1500 nőt kérdezett meg a témában, a válaszadók bő egyharmada kimondottan titkolná, hogy ráncai botoxinjekciók hatására szűntek meg. Miért és mikortól lett tabu a szépészet? Vissza tudunk-e emlékezni akár egy celebre is – tisztelet a kivételnek –, aki az elmúlt években nyíltan kiállt és vállalta volna, hogy ő bizony a szépségmegőrzéshez (vagy a szebbé váláshoz) orvosi segítséget vett igénybe?
Nem volt ez máshogy az előző évtizedekben sem, hiszen a szépség és ragyogás mögé sosem láthattunk be, mindig csak arra eszméltünk, hogy ezek valahogy sosem csorbulnak. A szépséggel foglalkozó pszichológusok és művészettörténészek szerint ez játszott masszívan közre abban, hogy szemlesütve ülünk be a kezelőszékbe:
mindig is divat volt szépen kinézni, de nem beszélni arról, hogy mitől vagy ilyen szép – vagy ha beszélünk is róla, hamarabb ráfogjuk az új éjszakai arckrémre, mint néhány szúrásra.
Tegyük hozzá, a 19. században a nők még rúzst és púdert is csak pult alól vásároltak, mert ezeket a prostitúcióval asszociálták – szépnek lenni valahogy már akkor is bűnös dolog volt.
Fotó: Fortepan / Urbán Tamás, 1971
A szépészeti beavatkozásokat választók nem páciensek, hanem kliensek: nem betegek, nem függ az egészségük az orvosi beavatkozástól. Ők azt szeretnék, hogy orvosi eszközökkel javítsanak a megjelenésükön – ez ugyanakkor magában hordozhatja a beismerést, hogy nem néznek ki elég jól. Ezt a kettősséget az ember saját magában könnyedén feloldja, más előtt felfedni azonban félelmetesnek tűnhet: félünk, hogy gyengének és elégedetlennek mutatkozunk. Vagy gazdagnak, és ezért irigyelni fognak.
Az ajaktöltés vagy a mikrotűs arckezelés egyre olcsóbb, egyre elérhetőbb, ám sok ember szemében múltbeli tapasztalataik miatt ezek egy árkategóriába tartoznak egy mell- vagy arcplasztikával. Egy szó, mint száz, pénzről nem szívesen beszélünk, még barátok közt sem. És ha már az anyagiaknál tartunk, személy szerint érdekes kettősségnek érzem, hogy sokkal inkább viselünk drága, ámde lecserélhető divatcikkeket, mintsem hogy legalább ennyit költsünk bőrünkre, amit minden nap viselünk, de nem vetkőzhetjük le.
A fiatalabb, részben közösségi médián nevelkedett generáció hozzáállása teljesen más. Ők a fodrász és a pedikűrös között betervezett peelinget vagy ráncfeltöltést (akár a folyamatot, akár az eredményt) posztolják, orvost pedig a lájkok, kommentek és személyes élmények alapján választanak. Nyíltan beszélnek arról, mit és miért szeretnének megváltoztatni, büszkék az elért eredményekre, számukra ezek a kezelések nem az antiaginget jelentik, hanem a mindennapos “jól kinézést”.
Szokjunk hozzá, hogy a szépészeti beavatkozások a mindennapi szépségápolási rutin részévé válnak előbb-utóbb. A szépség mindig is szubjektív volt, de örüljünk annak, hogy ma már vannak módszerek a megőrzésére – és itt messze nem az öregedés elleni küzdelmen van a hangsúly. Személy szerint ezért is tartom sokkal hatásosabbnak azt a kezelést, amelyet elvégezve a kliens barátnőinek nem rögtön egyértelmű a változás, csak annyit kérdeznek, hogy “olyan szép lett az arcod, mi történt vele?” – ellentétben a sok hollywoodi sztárt felismerhetetlenné tett beavatkozásokkal.
