Tegnap este ki kellett hívni anyuhoz a mentőt. Fél 7-kor érkeztünk meg a Honvédkórházba, tesóm, anyu és én. A mentőorvos szerint az EKG ugyan nem volt nagyon kirívó, de a szívinfarktusgyanú azért fennállt. Fél 9-ig semmi nem történt, leszámítva, hogy anyunak folyamatosan szúrt a mellkasa. Felültettük a hordágyon, attól jobban lett. Fél 9-kor behívták egy vizsgálatra. A fiatal nő is csinált egy EKG-t. Majd vesznek vért is, mondta, csak “meg kell várni az orvost”, engedély nélkül nem csinálhat semmit. Ezekkel a vizsgálatokkal lehet kideríteni, hogy mi van azzal a bizonyos infarktussal. Az EKG körülbelül öt percig tartott, utána visszamentünk a váróba. Vagy harminc beteg volt a traumán (túlnyomó többségük idős ember), plusz a hozzátartozók.
Óránként egyszer jött a mentő is, felváltva hoztak időset, fiatalt. A folyosói beszélgetésekből kiderült, hogy van, aki délután 3 óta ácsorog a hordágyon fekvő édesanyja mellett.
Mi kereken öt órán keresztül várakoztunk a vérvételre.
Fél 2-ig bírtam (láttam, hogy mennyit rohangál mindenki), akkor odamentem a betegirányító pulthoz. Elnézést, fél 7 óta várunk, szívinfarktusgyanúval. Mikor kerülhet sor a vérvételre? – kérdeztem, pedig ki volt írva, hogy várni kell, amíg szólítanak. Nem tudom, orvosra várunk, mindegyiknél beteg van. A sürgős eseteket vesszük előre. Értem, feleltem, és ha meglesz a vérvétel, utána mennyi idő alatt tudjuk meg az eredményt? 1,5-2 óra. És ha a szív rendben van, és tüdőröntgenre küldenek minket, akkor az is újabb 2-3 óra várakozást jelent? Valószínűleg igen – mosolygott kedvesen. Bólintottam, megköszöntem.
Fél 3-kor találkoztunk először egy orvossal. Nagyon fiatal volt, csakúgy, mint a másik kettő társa, akiket még rajta kívül láttunk a folyosón. Bemutatkozott, elmondott mindent, az összes kérdésre válaszolt. Gyorsan levette a vért is, igen, ő maga, majd bekötötte anyunak az infúziót. Amikor az lecsöpögött a folyosón, elküldte anyut a röntgenre. Fél 5-kor megkeresett minket, lehuppant mellénk a váróba, elmondta, hogy nincs nagy baj, és hogy mire gyanakszik, menjünk haza nyugodtan. Megkönnyebbültünk.
Képünk illusztráció (Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)
Tíz órát töltöttünk ott. Szerencsére nyitva volt a büfé éjjel 1-ig, és volt egy csomó automata. Képtelen vagyok elfelejteni azt az éjszakát, pedig képben vagyok a hazai viszonyokkal kapcsolatban. Tudtam jól, milyen kórházban lenni, mit jelent a bőrömön az, hogy kevés az orvos. Amikor Sándor Mária elindította a küzdelmét, a tüntetések felén biztosan ott voltam.
Látnotok kellett volna azt a rengeteg embert, többségük nagyon idős, néhányukkal nem volt családtag sem.
Tudtuk, hogy van, aki fél napja a folyosón vár, de amikor megkérdeztük, hogy nem kérnek-e vizet, azt mondták, nem, de ha szomjasak lennének, sem igen innának, mert akkor pisilni kell, és hát azt hova, hogyan, kivel.
Pedig időnként körbekérdezett egy nagyon kedves ápoló, hátha valakinek a mosdóba kell mennie. Szívszorító volt, miközben nem volt bennem semmi harag az egészségügyi dolgozók iránt. Bár, hogy ne legyek álszent, bevallom, a betegszervezéssel kapcsolatban felmerült bennem azért párszor a kérdés, hogy biztosan nem lehet levenni egy vért öt órán át? És utána megcsinálni egy perc alatt a röntgent is? De most a stílusról beszélek. Arról, hogy hogyan végzik az emberek a munkájukat, az éjszaka közepén, miközben pontosan tudják, hogy milyen sokan, milyen régóta várnak, és hogy ez bizony egy csomó feszültséget okoz a betegeknek. Mégis.
A betegszállítóktól az ápolókig, mentősökig, szinte kivétel nélkül mindenki nagyon kedves volt mindannyiunkkal.
Látszott rajtuk, hogy szeretik a munkájukat, még talán hisznek is benne, hogy bírják nagyon egymást, szeretnek együtt dolgozni, és ami egészen elképesztő, hogy van még humoruk, mosolyuk, amikre mind nagyon nagy szüksége van egy betegnek. Ahogy néztem őket tíz órán keresztül, az járt a fejemben, hogy basszus, ezek az emberek hősök. Minimum két ember munkáját végzik, bagóért. Szóval nem miattuk voltam frusztrált. És azt hiszem, a legtöbb betegnél pontosan ugyanez volt a helyzet. Csendben beszélgettek, kínjukban viccelődtek ők is néha, ahogy mi is, vagy csak csukott szemmel pihentek. Anyunak egyébként a mentőorvos is nagyon szimpatikus volt. Ő is fiatal volt, de azért már nem rezidens korú. Ilyen orvost kívánok mindenkinek, mondta anya, amikor jobban lett, és a mentőautóban váltottak néhány szót. Hogyhogy Magyarországon van még? Az orvos erre anyu szerint ránézett, szomorúan mosolygott, majd csak ennyit mondott: Már nem sokáig.
