A csepeli Vakvezető-Kutyakiképző Iskola kenneludvarán megannyi kutyaház hívogatta szusszanásnyi pihenésre, a csahos népség tagjait. Az egyik kényelmes lak, mintha mozgott volna. Egyszer csak egy miniatűr gomb orr tűnt elő az ebfészek alól.
A hozzá tartozó picike test olyan elánnal reszketett, hogy minden körülötte lévő tárgy – így a kutyaház is beleremegett. Félt. Az alig kilenc hetes, hófehér gombóc terjedelmes pocakkal büszkélkedhetett. Hatalmas mancsai, ormótlanul nagynak tűntek pindur füleihez képest, magukban hordozták a nagytestű, kifejlett kutya ígéretét. A bátor eb helyett, azonban ő csak reszketett, egyedül, társaitól, édesanyjától elszakítva, várva sorsa alakulását.
Ha épp a moziban ülnénk, akkor a filmvásznon most díszes betűkkel a következő felirat jelenne meg: “Tíz évvel később”
“Lili” – kiáltom el magam hangosan úgy, hogy a környék is belezeng. Az épp a bokor alján füvészkedő társam, lent tartva orrát a talajon megindul felém, végül büszkén emeli fel bölcs fejét. Pofáján egy ősz szőrszál sem látszik, igaz a fehér bunda ápol, és eltakar. Íriszei olvadt arany, és csokoládébarna színeivel hívogatnak, igaz nekem marad a bársonyos, jéghideg, vizes orr érintése. A vakvezető hám már a kezemben van, és ahogy lehajolok, hogy ráadjam Lili testére, átfut rajtam a borzongás. Hány éve már, hogy ezzel, a megszokott mozdulattal kezdjük a napot?
2008. április 25-én tettük le, kitűnő eredménnyel a vizsgánkat, és azóta is mancs a kézben járjuk az utcákat.
Ki gondolta volna, az egykor félős, visszahúzódó gömböcről, hogy néhány évvel később komoly, biztonságot nyújtó, és új életet adó társ lesz belőle? Senki. Vagy talán csak édesanyám és én. Amikor kilenc hetesen belépett az életünkbe, tudtuk, hogy olyan kötelék szövődik közöttünk, ami örök életre szól.
Lili szeptemberben lesz 11 éves, és a mai napig vezet engem. Nem kötelességből, nem kényszerből. Szeretetből. Mindennap figyelem a járását, a reakcióit, és tudom, elérkezik majd az a pillanat, amikor a fogasra kell akasszam munkaruháját. Eljön a perc, amikor hivatalosan beköszöntenek az édes nyugdíjas évek. Ám mi addig töretlenül baktatunk előre, nem foglalkozva sem idővel, sem egyéb külső körülménnyel. És tudom, ha a hámot végül el kell raknom, a mi utunk akkor is folytatódik tovább, hiszen a Lili, és én című történet nem csak a nyugdíjazásig tart, hanem mindörökké!
Hiába telt már el annyi esztendő, még mindig vannak dolgok, amiket a járókelők nem tudnak, vagy nem értenek. Miért nem engedem megsimogatni, talán irigy vagyok – kérdezik tőlem az állatbarátok felháborodottan. De azt sem könnyű megemészteni embertársaimnak, hogy Lili nem fogadhat el bárkitől ételt, bármennyire is édes, ahogy néz. Vannak szabályok, melyek következetes betartása és betartatása nem önzőség, nem azért fontos, mert nekem így kényelmesebb.
Az ok végtelenül egyszerű. Amikor Lili arra koncentrál, hogy engem irányítson akadályokon át, mégis akadálytalanul, akkor egy felé nyúló kéz kizökkentheti a koncentrációból. Igaz, neki lehet, hogy nem esne baja, de az én fejem ugyancsak nagyot koppanna az első villanypóznán. Lényeges, hogy vakvezetés közben a figyelmét ne vonja el semmi, márpedig egy, a bajsza alá lógó szalonnától valószínűleg nem tudná hatékonyabban megoldani a közlekedési feladatokat. Jutalmat tőlem fogadhat el, és bár éhező tekintete másról árulkodik, nem szoktam rest lenni a dicsérettel.
Nem egyszer találkoztunk már pórázon vezetett kutyával, macskával, görénnyel, sőt, malaccal, és kecskével is. Lili számára hámban a többi állat nem érdekes, nem reagál rájuk, elegendő vagyok én neki…. Ám a gazdák nem mindig tartják tiszteletben, hogy épp csapatmunkában vagyunk, és hozzánk engedik a röfögő, ugató, nyávogó népséget, egy kis mókára. Kacagás helyett, azonban megpróbálom elmagyarázni, hogy nem szívtelen, álnok rabszolgatartó vagyok, aki még egy kis szórakozást sem enged hű alattvalójának, hanem egy gazdi, aki a speciálisan képzett társa érdekeit tartja vak szemei előtt. A szórakozásnak, erdőben szaladgálásnak, patakban fürdésnek, és sárban dagonyázásnak megvan a maga helye, ideje, amit Lili pontosan ismer, elfogad, és tiszteletben tart.
Következetes vagyok a nevelésében, és elfogult minden másban.
Beszélek hozzá, bár tudom, ez sokak szerint badarság. Megölelem, és megpuszilom, amit többen ferde szemmel néznek. Lilin keresztül újra teljesnek érzem magam, újjászülettem, s ezért sohasem lehetek eléggé hálás neki, a kiképzőjének, és az iskolájának!
A közel tizenegy év alatt minden örömben, boldogságban, és minden erőt próbáló nehézségben mellettem állt. A mai napig szoríthatom hámfogóját, mert tudom, hogy hűsége időn, és téren túl, örökké elkísér. Április 27. a vakvezető kutyák világnapja, számomra piros betűs ünnep, mert ismerem, és élem a csodát immár kilenc éve, amit egy ilyen, fantasztikus kutyabőrbe bújt, angyalszárnyú társ adhat.
