Május 12. az ápolók nemzetközi napja. Ezért kértük meg Erikát, az Ápolónő Caféblog szerzőjét, hogy írja meg nekünk, a sok nehézség ellenére miért szereti a hivatását.
Milyen is egy napunk?
- Új, apró kis életeket segítünk világra. Együtt csillog a szemünk egy édesanyával, édesapával, amikor család születik. Vagy együtt zokogunk egy érthetetlen, felfoghatatlan tragédia láttán.
- Beteg gyerekek felett őrködünk, játszunk velük és “kínozzuk” őket a szükséges terápiával. Segítünk mosolyt csalni fájdalommal telt, kicsiny arcukra. De ezek mellett erősítjük a szülőket is. Nem, nem azért, mert feladatunk, hanem mert ez egy emberi gesztus
- Visszafordítjuk embertársainkat a halál kapujából. Harcolunk, küzdünk, egy kívülállónak hihetetlen, emberfeletti erővel. Elszántan, önmagunkat háttérbe szorítva. Előfordul a földön térdelve, a vérében élesztjük újra. Akkor is, ha talán már remény sincs, de megpróbáljuk. Mindenkinek joga van élni.
- Gennyes, bűzös, váladékozó sebeket gyógyítgatunk. Gyakran előttünk, két kezünk között, élve oszlik szét olykor egy emberi test. Megérint ilyenkor a betegek riasztó, szenvedő tekintete…
- Etetjük, itatjuk, mosdatjuk, tisztázzuk az arra rászorulókat. Megpróbálunk élhető, emberi pillanatokat adni nekik gyötrelmes mindennapjaikban… Igyekszünk erősíteni, feldolgozni és pozitívvá formálni elkeseredett gondolataikat.
- Kísérjük csoszogó lépéseiket az élet utolsó időszakában, és ápolgatjuk megfáradt, beteg testüket, lelküket végső perceikben is… Majd búcsúzunk tőlük csendesen… gyakran némán könnyezve. Mi magunk is.
Hosszan sorolhatnám még…Nap mint nap részesei vagyunk számos emberi sorsnak. Kicsit meghalunk minden betegünkkel, és újjászületünk minden megmentett élettel. Létezik ennél nemesebb és emberibb? Nem hiszem.
“Olyan hivatást válassz, amelyet örömmel csinálsz majd, és szeretni fogsz. Mert egy életre szól. Ez fogja kitölteni szívedet, lelkedet, a mindennapjaidat – az életed. Jól gondold meg hát kislányom, merre indulsz el!”
Képünk illusztráció (Fotó: MTI/Balázs Attila)
Ezt az édesapám mondta, mikor pályaválasztásra került a sor. Emlékszem: ápolónő akartam lenni. Azóta eltelt csaknem 30 év, ma is nővér vagyok, és egy pillanatra sem bántam meg, hogy ezen az úton indultam el. Ennyi év távlatából őszintén vallom: ápolónak lenni nem szakma, hanem önzetlen, odaadó hivatás. Szolgálat, a szó nemes értelmében.
Sok szakmáról elmondható, hogy szép meg különleges, ám minden kétséget kizáróan az áldozatkész, másokért tenni akarás az egyik legönzetlenebb – egyben legtöbb nehézséggel, olykor lemondással járó –, a leginkább kincset érő munka, amit embertársainkért végezhetünk. Aki ezen az úton indul el, az önmaga dönt arról, hogy ennek a nemes hivatásnak szenteli életét. Melynek minden pillanatát furcsa kettősség jellemez. Mind fizikailag, mind lelkileg egyszerre riasztóan megterhelő és légiesen csodálatos.
A folyamatos nehézségeknek, a megoldatlan problémáknak én is részese vagyok, mindennap várom a pozitív változást. Tudom azt is, a mai honi egészségügyi helyzetben igazi kihívás ápolónak lenni, de ha ezen felülemelkedünk, rögtön megérezzük: a világ legcsodálatosabb hivatását tudhatjuk magunkénak, amely ha egyszer magával ránt, nehezen enged el. Ahogy telnek az évek, úgy válsz rabjává.
Hiszen mindennapjainkon kapunk valami pluszt, valami igazán emberit mélyen a lelkünkben, amely csak nekünk adatott meg, és csak mi élhetjük át. Amely által joggal érezzük: különlegesek, egyediek vagyunk.
Itt magadat adhatod, a te tudásod, szereteted, gondoskodásod, figyelmed és empátiád segít gyakran élhető napokhoz juttatni azokat, akik betegek, elesettek, akik önellátásra képtelenek, akik kiszolgáltatottak. Akiknek szükségük van egy kézre, mely segít, egy mosolyra, mely oldja a félelmet, egy biztató mondatra, mely erősít, amely gyógyítva felemel.
Mindennapjaink a könnyes szenvedés és a mosolygós megkönnyebbülés, a kínzó fájdalom és a pihentető jóllét, a bizakodó remény és a keserves reménytelenség, a boldog születés és a szomorú elmúlás nehezen megfogható örök párhuzamának árnyékában telnek.
Az a tudat, hogy ekkor teheted szebbé, jobbá, kellemesebbé mások életét, jelenti a hivatásunk értelmét. Talán épp ezért bánt annyira, hogy nem értékelik hivatásunkat, hogy nincs sem anyagi, sem erkölcsi becsületük ma az életmentőknek. Holott nyilvánvaló: nem mindenki képes erre. Nem tudom, mikor érti és érzi át a magyar társadalom is, mennyire fontos az egészségügye – mennyire fontos az, hogy legyenek, maradjanak itthon hivatásukhoz hű, becsületes ápolói, gondozói, mentői, orvosai országunknak.
Olyan ápolók, gondozók, segítők, akik a beteget helyezik maguk elé, akik kicsiny gyermekkoruk óta készülnek a szolgálatra, és minden nehézség ellenére maradnak a pályán, mert szeretik, amit csinálnak.
