Az eszemmel mindig tudtam, a lelkemmel pedig el is fogadtam, hogy a sors egyszer nekem is benyújtja majd a számlát, és befut az a telefonhívás, ami kirántja lábam alól a talajt. Sokáig tudatosan kizártam ezeket a gondolatokat, aztán megcsörrent a telefon. A vonal túlsó végén édesanyám szürke hangját hallottam: lassan, tagoltan magyarázta, édesapám nincs jól, kórházban van, de még nem tudják, mi a baja. Emlékszem, megpördült körülöttem a tér, pár pillanatig úgy éreztem, egy rossz álomba süllyedtem, aztán megfeszült idegszálakkal valahogy visszakapaszkodtam a valóságba.
Édesapám beteg.
Eljött hát, amitől annyira féltem.
Szűnni nem akaró szédülés, látászavar, összefüggéstelen beszéd: ezek voltak az első jelek, amik sejttették, valami nincs rendben. Csak feküdni bírt és kapaszkodni az ágy szélébe. Nem beszélt, mert nem találta a szavakat. Mindig mosolygó szemei beborultak, mintha egy belső utazásra indult volna, ahova minket már nem vihetett magával. Miközben az orvosok tanácskoztak, egyik vizsgálatról a másikra küldték, gyanakodtak, bizonytalankodtak, ő némán tűrt.
Minden egy ártatlan bolti bevásárlással kezdődött: rutinosan összeírta a listáját, betette a farzsebébe, majd elindult a boltba. Amikor megérkezett, már nem tudta, mit keres ott, a bevásárlólistáról pedig megfeledkezett. Üres kosárral tért haza. Egy másik napon eltévedt abban a városban, ahol 35 éve él, a telefonba csak annyit mondott, nem tudja, hol van. A bizonytalan események hétről hétre kísértették, emlékei játékot űztek vele. Nem emlékezett, hogy kávéért indult a konyhába, kihullott az emlékéből, hogy hova tette a lakáskulcsot, és az újdonság erejével hatott az a történet, amit 5 perccel korábban meséltem neki.
Miközben a kórházban hetekkel később sem tudták megmondani, mi a baj, a vizsgálatok pedig egymásnak ellentmondó eredményeket hoztak, bárdként lebegett fejünk felett egy félelmetes betegség, az Alzheimer-kór gyanúja.
A demencia átfogó neve egy tünetegyüttesnek, amelyet az agy normál funkciójának sérülése okoz. Érinti a beszédet, a memóriát, a kognitív képességeket, az észlelést és a személyiséget. Attól függően, hogy a bizonyos sérülést mi idézte elő, illetve hogy az agy mely részeit érinti, ma már több mint száz különböző típusát különböztetik meg. Az összes diagnosztizált demencia több mint ötven százaléka az Alzheimer-kór, ez a leggyakoribb forma, ezt ismerik legtöbben, de nem ritka az sem, hogy valakinél több fajtája is jelen van egyszerre.
Bár nem éreztettük vele, tudta ő is, hogy baj van. A memória elhalványulása egy olyan ember számára, aki egész életében üzletelt, és fejben osztotta, szorozta a sok számjegyű tételeket, szédületes pofon. Elképzelhetetlen, milyen érzés arra ébredni, hogy cserbenhagy az elme, hogy a tiszta pillanatokból egyre kevesebb jut. Édesapám erről mind a mai napig nem tud beszélni, kedvesen, csendesen tűri, mit hoz a holnap, egyedül viharos tekintete és összeszedetlen beszéde leplezi le a mélyrepüléseket. Amikor nincs jól, kerüli az embereket, mert a beszélgetés fárasztja; visszavonul, álomba menekül, vagy egy fotelban húzza meg magát. A kert, a ház körüli munkák erőt adnak neki, hiszen érzi, hogy hasznos,
Nem mondja, de tudom, fél, álmában édesanyám kezét szorítja, nappal árnyékként követi őt; és pont ez a félelem az, ami miatt mi, vagyis a családja nem hagyhatja el magát: a mi bánatunk dupla súllyal nyomja az övét, a humor azonban átsegít az elviselhetetlenen.
A fejlett országokban a demencia közel két évtizede nemzeti egészségügyi prioritás, évente hatalmas költségvetési keretekről szavaznak, a betegek száma ugyanis rohamosan nő. Ami a magyarországi állapotokat illeti, szakértők szerint az ország 20 év lemaradásban van a nyugati országokhoz képest, ahol hatalmas lépésekkel halad a demenciakutatás, az érintetteket egy kiépített rendszer (családsegítő, konzulens, szociális háló) óvja.
