“Hogy miért? Mert ismerem a testem, és nem akarom az önbecsülésem egy mérlegen megjelenő számhoz kötni” – írja egy többgyerekes anyuka a Huffington Poston. Az igazság az, hogy mindig nehezebb voltam, mint ahogy kinézek. 38-as a méretem, de voltam 36-os és 40-es méret is. Magas nő vagyok, gömbölyű formákkal.
Elégedett vagyok a testemmel, és nem érzem szükségét, hogy mérjem magam. Nem akarok egy számot, ami kategóriába rak, olyanba, ami miatt rosszul kéne éreznem magam. Amíg beleférek a kedvenc farmerembe, addig oké vagyok. Ez a farmer az én mérlegem. Ha egy kicsit szűk, az motivál, hogy keményebben eddzek, vagy ne egyek annyi hamburgert.
A múlt héten a férjem vett egy mérleget, mint kiderült, azért, hogy a csomagjainkat lemérje vele utazás előtt. Oké, gondoltam, úgysem állok rá. Aztán persze megkísértett. Pedig szinte mindennap tornázom, figyelek arra, hogy egészséges ételeket egyek, a mérleg mégis azt mutatta, hogy túlsúlyos vagyok. Egy felnőtt, intelligens nő elbátortalanodott, mert a mérleg rossz számot mutatott.
Már túl vagyok rajta, de azért fáj, hogy a súlyom megint le tudott törni. Láttam filmeket evési zavarokkal küzdőkről. Embereket, akik képesek szinte szó szerint megölni magukat a súlyuk miatt. Szerencsére nekem sosem volt evési zavarom, de el tudom képzelni, hogy milyen lehet.
Ha legközelebb az orvosnál rá kell állnom a mérlegre, és az orvos az egészségem miatt azt mondja, fogyjak egy keveset, az úgy oké. Most beleférek a ruhámba. Mozgok, és végre szeretem a testem több évtizedes elégedetlenség után. Nem akarok visszafelé menni, többet nem fogok mérlegre állni.
