Tíz éve figyelem a játékod. Ha valami nem tetszik, nem úgy van, ahogy szeretnéd, nem úgy szólnak hozzád, akkor előkapod a cukorbetegkártyát. Jön a levegőkapkodás, a szédelgés, a hiszti, végül a hányásig és artikulálatlan ordításig önhergelés. Mert cukorbeteg vagy, és te megteheted. Terrorizálhatod a családod, a munkatársaid, és mindenkit, akivel kapcsolatba kerülsz, hogy elérd a célod.
Sokáig gondoltam, hogy neked tényleg rossz lehet, nem kapsz segítséget, nem állnak melletted. Tényleg próbáltunk segíteni.
Megvettük a legszuperebb, direkt cukrosoknak készült vitaminokat, hátha ezek a hiány tünetei. Szinte könyörögtünk, hogy legalább egy dobozt szedj be, ha jobban leszel, mi megvesszük minden hónapban. Mit mondtál? Hogy neked nem kell, mert te cukros vagy, azt ez nem oldja meg. Bármilyen könyvet megvettünk volna, hogy segítsen új életmódot kidolgozni, amivel kordában tarthatod a cukrod, de nem kellett, mert te mindent tudsz. Próbáltunk rávenni a sportolásra, de te cukros vagy, nem bírod. Próbáltunk segíteni, hogy megtaláld az utad, hogy arra indulhass, amerre úgy érzed, jó lenne neked, de te cukros vagy, te azt úgyse tudod csinálni. Bármivel próbálkoztunk, hogy boldogabb legyél, te csak ellenálltál. És mit kaptunk mi az évek alatt? Hazudozást, átverést, hátba szúrást… amire az a mentséged, hogy cukorbeteg vagy.
Hát van egy rossz hírem, ez rohadtul nem mentség semmire. És erre csak te nem jöttél még rá. Láttál, hallottál engem valaha is azzal mentegetőzni bármi miatt, hogy rákos vagyok? Ja, hogy az is majdnem egy év után esett le, hogy hónapokig nem volt hajam? Hallottál valaha az arthritisemről? Panaszkodtam, hányféle gyógyszert szedek, és milyen fájdalmaim vannak? Nem, pedig nem titkoltam. Mindössze annyi történt, hogy én nem a rák vagyok. Vagyok én, és van a rákom. De nem vagyunk egyenlőek. Te viszont nem vagy. Csak a cukorbetegség van a te testedbe bújva.
Tudod, mi a legbosszantóbb? Semmit, az égvilágon semmit nem teszel magadért. Pedig bizonyos szempontból te szerencsés vagy. Gyerekkorod óta ezzel élsz, megtanulhattad volna kezelni, kordában tartani. Mert a cukorbetegség igenis egy kordában tartható betegség, ami nem kell, hogy bármiben korlátozzon… hacsak a zabálásban nem… Ha csak egy kicsit odafigyelnél, élhetnél boldogan, mint bárki más. Mint sok más cukorbeteg.
Persze, most jössz a szövődményekkel, de az nem jut eszedbe, hogy talán éppen ezért kellene változtatnod a hozzáállásodon. Tudod, hány olyan betegség van, amivel nem lehet mit kezdeni, csak reménykedni? Tudod, hányan élik meg nap mint nap a poklot, mert tényleg akadályt jelent a betegségük? Mert mondjuk nem tudnak mozogni, elmenni sétálni, beszélni, emlékezni, kórházban élik az életüket. Te meg mit csinálsz?
Cigizel, tolod magadba a cukros innivalókat, csokikat, nem eszel rendesen, nem adod be időben az inzulint, és még sorolhatnám, de nem vagyok bunkó, nem mondok semmit. Mondjuk az ütött, amikor megkérdeztem, hogy vajon a cigiről az orvosod tud-e, mire te felháborodtál, és közölted velem, hogy a dohányzásnak a rossz cukrodhoz semmi köze. Nyilván. Gyakorlatilag még jót is tesz.
És ezek mellett képes vagy azt mondani, hogy neked azért rossz a cukrod, mert a világ ellened van, és mindenki bánt. Persze véletlenül sem azért, amit felsoroltam az előbb. Persze tudom, fogalmam sincs arról, hogy neked milyen szörnyű az életed ezzel a borzalmas, halálos betegséggel. Igen, legutóbb épp ez volt a mentség a bicskanyitogató stílusodra. De hát mit tudja az, aki nem tudja. Éppen ezért a témában nálam sokkal okosabbakat kértem, hogy mutassák meg neked is, milyen szuper életük van, és milyen szuper élete lehet valakinek attól még, hogy van egy betegsége. Én hiába próbálok rámutatni, hogy van olyan betegség, ami egy halvány pöttyet kellemetlenebbnek tűnik, de talán ők meggyőznek. Vagy legalább elgondolkodsz…
Például itt van az Ápolónő blog írója, aki nagyon komoly, fizikailag és lelkileg is megterhelő, felelősségteljes munkát végez, amennyire én megismertem, mindig jókedvűen, kedvesen és főleg boldogan.
“Rólam nagyon kevesen tudják, hogy a második gyermekem megszületése óta (21 éve) cukorbeteg vagyok. A közvetlen kollégáim sem igazán, mert nem tartom fontosnak. Mikor elárultam, néztek is nagyot: Te??? A személyimben van egy kis papír vészhelyzet idejére, és ennyi. Sajnos a családban halmozódik anyai ágon. Én egy állapotnak élem meg. Olyan, mint pl. a magas vérnyomás. Ha az ember beveszi a gyógyszereit, beadja az inzulint, rendszeresen megjelenik a vizsgálatokon, egy a betegségéhez szükséges életmódot alakít ki, akkor maximálisan karbantartható.
Nem tudnék most hirtelen olyan dolgot mondani neked, amiben különbözne az én hétköznapom azokétól, akik nem cukorbetegek. Ugyanúgy kelek fel reggel, maximum én megszúrom az ujjam a kávé mellett. Az évek alatt hozzászoktam a natúr, cukormentes dolgokhoz, a teljes kiőrlésű termékekhez, az ásványvízhez, és megpróbálom betartani azt a nélkülözhetetlen rendszert, ami az étkezési időket illeti. Több-kevesebb sikerrel. És szoktam vétkezni is. Bizony, alkalomadtán lecsúszik egy szelet süti, vagy amiről nem sikerült lemondani: pici cukorral iszom a kávét a mai napig is.
Ápolónő vagyok, ráadásul belgyógyászaton dolgozom, úgyhogy mondanom sem kell, mennyire tisztában vagyok a veszélyeivel, a szövődményekkel. Mégsem fogom fel végzetes betegségnek, inkább egy olyan állapotnak, amely arra ösztönöz, hogy fokozottan figyeljek magamra. Nem mellesleg még előnyöm is származik az egészből, mert valós tanácsokat tudok adni azon betegeimnek, akik hozzám fordulnak segítségért. Hitelesen el tudom mondani, hogyan alakítsák át étkezésüket, mozgásukat, a napi rutint. És természetesen könnyebben felismerem azokat a jeleket, melyek szélsőséges vércukorszinttel járnak együtt.”
És a Dundi Angyal bloggere, aki nem olyan régen találta magát szembe a cukorbetegséggel, de azonnal felismerte, mennyire fontos a rendszer és a megfelelő életmód, ha élni akarja az életét.
“A 2. típusú cukorbetegségem tavaly (2016), éppen karácsony előtt két héttel derült ki. Mivel egyáltalán nem számítottam rá, egy picit meglepődtem. Az első sokk után viszont még örültem is neki! Persze az ember sosem örül annak, hogy beteg… De én azonnal egy lehetőséget láttam meg benne. Mert végre kaptam egy jelet. Egy jelet arra, hogy ne így folytassam az életem. És nemcsak az életmódom, a táplálkozási és mozgással kapcsolatos szokásaimat változtattam meg. Vallom, hogy a betegségek lelki problémák miatt alakulnak ki. Ezen a vonalon is magamba néztem. Innentől kezdve pedig gyerekjáték volt az egész. A legnehezebb, hogy mindig a lehető legegészségesebb ételeket fogyaszd! Na, ez nem mindig sikerül. De, ami nálam bejön, a sokszor egy-két falat elfogyasztása (nyáron leginkább gyümölcs). A táskámban mindig van víz, szőlőcukor, és amikor úgy érzem – még akár groteszk helyzetben is –, szépen fogom magam, és nyammogok belőle pár falatot. Így utólag visszagondolva már egy ideje beteg voltam, csak nem tudtam róla. Amin még változtattam, hogy próbálok kevesebbet idegeskedni, igyekszem minden helyzetben nyugodt maradni.”
Nagyon remélem, nagyon reméljük, hogy egyszer, egy reggel felébredsz, és rájössz, hogy nagyon rossz úton jársz, és nagyon rossz felé mész.
